Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)
Állattartás
132. Legelő guja és itatás a Csácsi réten, Csácsbozsok, 1953. 1960-as években. És azt is, hogy „80-90 évvel ezelőtt nem kaszáltak, hanem a rideg állatokat az erdőben legeltették télen-nyáron, a sertéseket makkoltatták". A korabeli leírások és a gyér visszaemlékezések alapján összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a göcseji szegek vidékén a parasztok állataikat az erdei legelőkön, egymás erdeiben szinte egész éven át szabadon legeltették. A teheneket már sokszor kora tavasszal kihajtották a közeli legelőkre, de Szent György-napig a réteken is legeltették az állatokat. Szent Györgynap után csak az erdei legelőket használhatták. Már kora reggel, napkelte előtt kihajtották őket a legelőhelyekre, közben a tókák vízéből, vagy a legelőkre vezető utak, ún. csapások, vagy csapák mentén álló itatókutakból itattak. Délelőtt a teheneket rendszerint hazahajtották, otthon megfejték őket, a borjakat megszoptatták, majd pihenő után délután újra elhajtották a csordát a távolabbi legelőkre. Este visszatértek a faluba. Az ökrök, vonómarhák kora tavasztól késő őszig, sokszor még karácsonyig is a távoli legelőkön voltak. Éjjelre az ún. hálásra terelték őket, amely egy szabad terület, tisztás, vagy „lombos fákból összetákolt sátor volt". A göcseji dűlőneveket vizsgálva, gyakran találkozunk a „Hálási lap"-pal (Szentliszló), a „Hálás"-sal (Nagylengyel, Barlahida). Ezek mind a régi marhaállások, éjjeli menedékek helyét jelzik. Télire azonban rendszerint a rideg marhákat is hazahajtották. A régi kerített házak istállóiba befogták a teheneket, de itt álltak a lovak is, a rideg marhák pedig a fészerben, a marhaállásokban, vagy a trágyadombon állva teleltek át. Plánder ezt írja: „A vonómarhák: lovak és ökrök istállókba tétetnek, a' tehenek és más rideg szarvasmarhák egész télen a' fészerben szabadon állanak, az említett helyhezetű (korábban leírt trágyadomb) trágya közepén lévő vesszőből, font kerítésbül, vagy kosárbul esznek. A négy oldalról kerített trágyadombos udvarok „az állatok karámjául, rekesztékjéül szolgált". Az állatok kiteleltetése, annak ellenére, hogy a réteken sok széna termett, néha igen nagy gondot jelentett. Igaz, a hatalmas szénapajtákban bőven lehetett télire szénát fölhalmozni, Gönczi szerint „régebben mindenki annyi marhát tartott, amennyit ki teleltethetett". Rossz szénatermés esetén tavasz felé a silányabb takarmányokat is igénybe kellett venni. Gönczi írja, hogy „a teleltetés legtöbbnyire szalmával történt". Az is ismeretes, hogy a tél végén sokan az erdei avart kaparták össze, ezt etették fel, bár az avart inkább alomnak használták. Arról is tudunk, hogy tavasz felé, mikor még a rétre nem lehetett kihajtani, rügyező ágakat vágtak a marháknak. így hát alig várták a gazdák, hogy újra legeltethessenek. A gyenge, friss fű azonban napokra megviselte a marhákat, elgyengültek, és csak a fű megerősödése után, lassan szoktak hozzá a legeléshez. A 19. század vége felé azonban a rideg állattartás egyre inkább háttérbe szorult. „A régi formák bomlását mindenek előtt a tagosítás eredményezte - idézzük Takács Lajost -, amely Gönczi szerint is főleg a hagyományos állattenyésztésben éreztette átalakító hatását." Az erdők, legelők felosztásával, a legelők szántófölddé alakításával és az erdők védelmét biztosító erdőtörvények életbe lépésével ugyanis erősen megcsappant az erdei legeltetés lehetősége. A takarmánynövények, a lucerna, lóhere, bükköny termesztésével, az abrakok változatos elkészítésével, a marharépa, tök, kukoricaszár, a dara és korpa használatával pedig mindinkább az istállózó, belterjes állattartás esélyei növekedtek. Ez nem jelentette azonban azt, hogy az őrzés hagyománya teljesen kiveszett. Még a mai napig is - főként idősebb parasztok -, reggel és délután kihajtják marháikat a közeli dűlőutakra, erdőszélekre, vagy saját háztáji rétjeikre legelni. 133. Legeltetés az erdőszélen, Szentpéterfólde, 1944. 82
