Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)
Állattartás
Állattartás Az irtásos parlagoló gazdálkodás első szakasza - mint az eddigiekben láttuk - a földfoglalás, az irtás, tisztítás műveletéből állt. A terület termőfölddé alakítása, hasznosítása, majd kimerülése után parlagon maradt, és újra benőtte a fű, felverte az erdő. E gazdálkodási mód azonban szorosan összefüggött a legeltető állattartással. „Az elhagyott földek sem voltak használatlanok, hanem nagy számú állatnak, elsősorban a szarvasmarháknak váltak eltartóivá, a parlagföldek és az erdőkben kialakult legelők révén" - idézzük Takács Lajost. A külterjes, rideg állattartást főként a szegek vidékén űzték legtovább, hiszen itt maradt fenn leghosszabb ideig a parlagoló földművelés is. A dús csapadék jó minőségű, gazdag füvet nevelt, ami viszont nemcsak az erdei legeltetés, hanem az intenzív szénagazdálkodásra támaszkodó belterjes, istállózó állattartás alapjait is biztosította. Göcsej állattartására főként a szarvasmarha-tenyésztés volt jellemző, de szép számmal tartottak sertést, juhot és kevés lovat. Plánder Ferenc leírása szerint: „Szép szarvasmarhákat, szálos, erős alkatású tartós lovakat, és számos sörtvéseket nevelnek: vannak, kiknek négy derék hámos ló, négy vonós erős ökör, három-négy csikó, tíz-tizenöt darab kisebb, 's nagyobb szarvasmarha ballag ki udvarábúl - lovat ha csak fajtáját változtatni nem akarják, ritkán vesznek, hanem mind önnön szükségükre, mind pénzre maguk nevelnek, nem egy találkozik köztük 'ki minden évben egy vagy két ön nevelte három esztendős csikót 100-200 pengő forintokon elád. A' Nemesek és nemesi szabadalmakkal bíró Agilisek általányossan, de néhol az adózók is szép számban tartanak birkákat, de azoknak nemesítésére nem mindnyájan törekednek." Az erdei legeltető rideg állattartásnak még napjainkban is számos emléke maradt fenn Göcsejben, a vele járó őrzés, őrizés hagyománya pedig egyes területeken ma is fontos része a paraszti munkának. „A szarvasmarhatartás könnyű volt - emlékeztek az 1930-as években a milejiek -, nyáron megvolt a sok legelő, fű elég bőven volt. A gazdák leginkább ökröt tartottak. A takarmánynövényeket (lóhere, lucerna) nem ismerték. Egyedül amit a kertekben és a hegyeken tudtak takarni, az maradt télire. A teheneket reggel a pásztor kihajtotta, kint volt egész nap a csorda. Este hazahajtott, bekötötték az istállóba. Míg a tehenek az istállóba lettek bekötve, az ökrök kint a legelőn háltak, messze a falutól. Voltak olyan bizonyos helyek, ahova estére odaterelték a béresek. Az ökrök szinte lefeküdtek. Amikor megszürkült, felkeltek és indultak a hálásról legelni." Milejen mondták el szintén, hogy „az ökröket ha mindjárt hazahajtották is, nem kötötték be az istállóba, hanem kint az udvaron hálatták. A béres is ott feküdt közöttük. Amikor felébredt, kihajtotta őket legelni, más gazdáknak a kertjébe, vagy rétjébe és kölcsönösen bitangolták egymásnak a vagyonát. Nem törődtek azzal, hogy marade annak a másiknak, vagy sem, csak az ökrei „lakjanak jól". Becsvölgyén így emlékeztek: „Régen a legelőkön tartották az állatokat. A tehenek reggeltől estig kint voltak. Az ökrök éjjel legeltek. Őrzőjük velük hált az erdőn. Szilajmarhákat tartottak. Délelőtt szántottak velük, délután a legelőre hajtották őket. Sokszor a máséban legeltettek." Az 1880-as évek előtt még bőven volt legelő, nem nagyon kaszáltak, az erdőben legeltettek télen-nyáron. „Sokszor alig tudták az állatokat kiteleltetni, széna alig volt. Tavasz felé az erdőn ágakat vágtak, vagy avart gyűjtöttek, azzal etettek" - mondták Várföldén az 231. Pajta nyitott marhaállással, a „fészerrel", Bak, 1900 körül. 81
