Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)
A ház és az udvar - Telki építmények
A kástuk 18-19. századi elterjedését a korabeli családi inventáriumok és kortársi leírások is megőrizték számunkra. A 18. század végétől olvashatunk először kásturól. Egy-két évtizeddel később Nemesnépi Zakál György már a „néprajzos" szemével írja le az őrségi emeletes kástut. „Említést érdemel még az ugy nevezett Kástu, a' mely fábul rakott kis épület egy emeletre. Az emelet alatt Pincze vagy kamara tartatik (mivel az Eörséghi Földbe a könnyen szivárgó víz miatt mély pintzét nem lehet ásni) az emeletbe pedig, a'melybe a' tsinossan öszve átsolt, de be nem sározott oldal boronák között a' szabad levegő bé lenghet, fel akogatott hus, szalonna, s' más egyéb főzelék tartatik." 1846-ban Lickón jegyezték fel, hogy egy házban „vágynák egy hidas egy kástol boronából". Másutt földszintes kamarákról tesznek említést." „Kis kamra", „kis tejes kamra" áll 1779-ben egy göcseji udvarban. Az emeleteseknek csak egy eredeti helyen álló hírmondója maradt, Szalafőn (Vas m.). Ma népi műemlék. A Göcseji Falumúzeumban is áll egy emeletes kástu. Régi felmérések és fényképek alapján rekonstruálták az egykor Kustánszegen állt, de elpusztult kamrát. A méhesek is ott álltak mind a nemesi, mind a paraszti portákon, és a lakóházak, pajták, istállók, kamrák mellett az osztozkodó család örökségét képezték. Kis házacskák voltak, padokkal, kasokkal. A méhesek egyszerűbb változatai azok a fonott kasok, amelyeket az udvaron, a telek árnyasabb részein faállványokra helyeztek el, és föléjük gyakran zsúpos tetőt emeltek. Jobb híján a kasokat a nyitott oromzatú házak padlására is felállították. Módosabb parasztporták különálló építményei voltak a lenszárítók vagy „kender szárogató konyhá"-k". Ezeket a kis boronafalú épületeket valóban a len és kender szárítására használták, de a vászonneműk mosását, a párolást is itt készítették elő. Néhány éve még Felsőszenterzsébeten lehetett látni egy-két párolóházat. Szentendrére Magyarföldről került be egy ilyen kis boronafalú épület. A favágószín, a faragószín, a favágító még manapság is fontos portai építmény. „A favágító, á'hol nagy halom vágott fának kell lenni, fágitu-nak neveztetik" - írták az 1800-as évek elején. A kerített házaknál az istálló előtti eresz alatt húzódott meg, itt halmozták fel a vágott fát. A vidékre legjellemzőbb fágituk távolabb a háztól, a telek bejáratánál helyezkedtek el. Faágakból összetákolt kis zsúpos féltetős fészerek voltak, egyik oldaluk meredeken a földre ereszkedett, másikuk félig nyitott volt. Voltak régen olyan módos parasztgazdaságok, ahol pálinkafőző házikókat is építettek. Mihály tan a 18. század végén állt egy „pálinka főző kunyhó", másutt egy „pálinkás kazáncsővel" került jegyzékbe. A legismertebb különálló pálinkafőző kunyhó Csődéről került a Göcseji Falumúzeumba. Néhány udvarban még ma is láthatunk galambházakat, régen azonban gyakori volt a galamb házi tenyésztése. Említettük a szegvári galambházat, amit fa zsindellyel fedtek. 38 54. Kástu Kustánszegről. Göcseji Falumúzeum, Zalaegerszeg, 2003. 55. Méhes egy szőlőhegyi présház előtt. Nagykutas, 1952. 56. Lenszárító és párolóház Magyarföldről, SzNM, Szentendre, 2002.
