Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)
A ház és az udvar
30. Sövényfalu, sátortetős, zsúppal fedett, előtornácos lakóépület. Tüskeszentpéter, 1961. lyosan elhelyezkedő cölöplyukakat és közöttük elszenesedett talpgerenda maradványokat találtak a régészek. A ház a 15. század második fele és a 16. század első fele közötti időszakban állt. Ha azoknak a 18-19. századi vagyonleltáraknak származási helyét vesszük számba, amelyekben sövényfalú épületeket említenek, azt látjuk, hogy Zala megye egész területén ismerték és használták ezt az építési módot. Szentbalázson 1779-ben egy birkásnak a házáról jegyezték föl, hogy „talpokra sovénből épittetett", Szentpéterúron 1845-ben jegyeztek fel egy „sövénybul készült szobá"-t, a mellette álló kamra és a konyha fala is sövényből épült. 1778-ban Dobriban „marhaállásnak való szin sövénnyel fonyott" került jegyzékbe. Lickón 1846-ban egy „pajta sövényből" került felvételre. Rádon sövényfalu pincéket vettek a vagyonlistára 1847-ben. Az 1960-70-es években számos sövény falú épület került be a szabadtéri néprajzi múzeumokba. A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum vöcköndi lakóháza egyik utolsó hírmondója a zalai talpasvázas sövényfalú, füstöskonyhás archaikus épületeknek. E jellegzetes ősrégi paticsfalú épületek a göcseji erdős vidékeket kivéve, valóban általánosak voltak a térségben. Falu és megyehatárokat átlépve egész Nyugat-Dunántúlon megtalálhatóak voltak. Szinte nem is lehet meghatározni elterjedési területüket, hiszen mint láttuk, voltak olyan udvarok, ahol vegyesen fordult elő a kő-, a borona- és a sövényfalú épület. Az azonban biztos, hogy mind a nemesi, mind a paraszti építkezésben egyaránt előfordult a patics. Az adatok szerint a fában szegényebb vidékek építkezésében találunk több fatalpra épített sövény épületet. Hiszen az így épített házak, kamrák, pajták, pincék építésekor a rövid faboronákat is fel lehetett használni. „A házaikat hitvány anyagból tákolják össze, tudniillik karókat kötnek össze vesszővel, s ezeket aztán sárral tapasztják be és szalmával vagy náddal fedik" - írta Bél Mátyás „Zala vármegye lakosai" című leírásában. Érdekes, hogy a faépítkezést meg sem említi, bár tudjuk, hogy Zala megyére vonatkozó leírása nem teljes és megfigyelései bizonyos helyeken pontatlanok. Pálóczi Horváth Ádám 1811-1819 között Petrikeresztúron élt. Itteni jegyzetei közt olvashatjuk, hogy a göcsejiek boronából „tsinálták a házakat, még meg nem fogyatkozott az erdejük. Már most sövényből is, sárbul is szoktak rakni". A 18. század második felétől részben a földesurak erdőóvó intézkedései, majd Mária Terézia 1767-es általános rendelkezése és az azt követő ismételt földesúri szigorítások nyomán egyre inkább egész Zala megyében háttérbe szorult a fa- és a sövényépítkezés. A fából vagy sövényből való házépítést azonban már a 18. század derekától különböző tűzrendészeti rendeletek is szabályozták. Megyeszerte szándékos gyújtogatások vagy véletlen tűzesetek miatt falu- és városrészek estek áldozatul a tűz martalékának. Egyre több helyen tiltották meg a fából való építkezést s a lakóházak zsúppal való fedését. Hatalmas tűzvész pusztított Nemesnépen, Zalaegerszegen, Sümegen az 1700-as évek végén, 19. század elején. Söjtörön az 1887-es tűzvészben égett porig sok épület. A közgyűlés szabályrendelete előírta, hogy „a lakóházak ezentúl csak téglából vagy földfalakkal épülhetnek, hogy a tetőre cserépnek vagy bádognak, de a legrosszabb esetben is fazsindelynek (szalmának semmiképpen se) szabad kerülnie, hogy a konyhában tűzmentes anyagból épüljön a kémény, s az istállót ne ragasszák hozzá a házhoz - ha ott tüzet fog, legyen idő megtartani-meg31. Sövényből font pajtakapu egy nemesnépi boronapajtán, 1951. 28
