Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)

A szegek

hódoltság határán lévő település feltehetően többször is elnéptelenedett hosszabb-rövidebb időre. A 18. században újratelepült falu már nem az előbbiek helyén áll. Barlahida a 16. század végére teljesen elnéptelenedett, s csak 1727 után vált újra lakottá. A Páka melletti Dömefólde az Erdődyek, Zrínyiek, Nádasdyak birtoka volt a 18. században is. 1548-ban még 28 portát számláltak itt, egy 1663-ból származó összeírásban pedig már azt olvashatjuk: „Népes jobbágytelkei (öt jobbágy) csak az Erdődy úrnak van." Gróf Nádasdy Ferencnek viszont „tíz negyedtelkes jobbágya volt, ezek a telkek pusztán állnak", 1678-ban Dömefölde egész területe teljesen pusztán állt. Ám 1690-ben már négy jobbágy- és két zsellérházról tudósít egy jövedelem-összeírás. Hasonló sorsra jutott a Páka melletti Hernyék is. 1322-ben hallunk róla először. A 15. században a lendvai Bánfi család tulajdonába került, és 1644-ig a család kezén volt. 1690-ben az Eszterházy hercegi család birtoka lett. 1552-ben 25 portát számoltak 11 jobbágytelken. 1663-ban olyan pusztaként szerepel, amelyen régebben 52 negyed telek volt. Másfél évtizeddel később, 1678-ban már újra lakott volt. Nova átmenetileg szintén elnéptelenedett, de 1616-ban megint lakottá vált. A Zalalövőtől nem messze lévő Keménfa ugyancsak pusztává lett a hódoltság alatt és csak a 18. század derekán települt újra. A Zala megyei falvak lakói nemcsak a támadó és portyázó törökök elől menekültek védettebb, nehezen megközelíthető területekre. Szenvedtek a másik oldalon álló katonai erőktől is. Az állandóan jelen lévő végvári katonák, akik zsoldjaikat egyáltalán nem, vagy csak rendszertelenül kapták meg, zsákmányszerző portyáik során sok pusztítást végeztek a védtelen kis falvakban. Nagyobb hadjáratok idején az átvonuló seregek sem hagyták érintetlenül a településeket. Zala megye, így a göcseji területek elhagyott, kifosztott falvai is - mint láttuk - zömmel csak a 17. század végétől kezdtek újra benépesedni. A pusztává lett településekre részben szervezett telepítések útján kerültek új lakók, de feltöltődhettek más területekről - így például a Vas megyei Őrségből - érkezettekkel is. Ám nemcsak az üres falvakat kellett benépesíteni, de vissza kellett hódítani az elvadult földeket is, amihez egyre több munkaerőre volt szükség. Sokszor olvasható a régi iratokban, hogy egy-egy elhagyott, pusztává lett falu területét a környező falvak jobbágyai használták. Hernyék 1660 körül teljesen lakatlan volt, de területét azért művelték a szomszéd falu jobbágyai. A használatért akonális gabonát fizettek. Olyan esetekről is tudunk, amikor egy-egy jobbágy arra jelentkezett, hogy a falut újra telepíti. Hernyéken 1678-ban egy Peszlegh Mihály nevű jobbágy telepedett meg, akinek „mint a prédium (puszta terület) első lakosának mindkét nembeli utódaira is kiterjedő örök jogon egy teljes sessiót (jobbágytelket) ad a kamara minden tartozékaival együtt, és azt felmenti minden adózás alól örök időkre. A többi új lakosnak pedig hat évig teljes mentességet engedélyez. Ezután a lendvai javak urbárium szerint adózzanak." A hernyéki puszták megszállói azonban „a sok háború, futás és zűrzavar miatt nem gyarapodhattak, ezért - kérésükre - továbbra is felmentik őket az urbárium szerinti fizetségtől és robottól" olvashatjuk a régi jelentésben. Ez a hernyéki példa csak egy a sok közül. Hasonló esetek előfordultak a közelebb-távolabb eső falvakban is. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a kis települések középkori és későbbi pusztásodása, elnéptelenedése nemcsak az elemi csapások, a háborúk, elvándorlások vagy az elmenekülések révén következett be. Ebben gyakran közrejátszott az is, hogy a faluvá fejlődésre eleve alkalmatlanok, mondhatni, életképtelenek voltak. Mint említettük, a zalai dombok többnyire észak-dél irányúak. Észak felé meredekebbek, déli irányban lejtenek, lankásak. A szegfaluk a dombhátakat ülik meg, olykor hosszan, meglehetősen szabálytalan sorba rendeződve. A szeges települések szoros kapcsolatban állnak a közeli őrségi szertelepülésekkel. A 18. század végén megejtett országos katonai felvételek térképei egyfelől a göcseji szegek apró, néhány házból álló, egymáshoz közel fekvő falucskák együttesét mutatják. Másfelől ugyanezeken a térképeken a falvak másik csoportját a több különálló, szeszélyesen szétszóródott, apró hajlékcsoportból álló települések alkotják. A falvak olykor dombhatárakon, patakvölgyben, egymástól néhol több kilométeres távolságra fekszenek. Ezek az őrségi szerek. A két táj településformái között azonban nem nagy a különbség, csupán a domborzati viszonyok formálták változataik kialakulását. Prinz Gyula településtörténész szerint az őrségi szerek valójában egy-egy dombhátat hosszú ívben megülő települések. A szegfalu szintén dombháti település, „de nem kíséri a vizenyős völgyet, hanem sokszor haránt, fokszerűen néz le rá, mint Kustánszeg, vagy felkap mellette a dombra, mint Kozmadombja". Ennek egyik oka feltehetően az, hogy a zalai dombok hosszabban terülnek el, s ezeken mintegy jobban lehúzódva helyezkedtek el a települések. Viszont, ha arra gondolunk, hogy a középkori szegtelepüléseket a dombok alsó harmadába települt 2-3-5 házcsoportból álló telepek alkották, s a 16-18. századi el- és szétköltözések, a kirajzások során a szegek feljebb- és összeköltöztek, elképzelhető, hogy a hosszú egysoros falvak formája ebben az időben kezdett kialakulni. 19