Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)

Táj és történelem

Ez a gyepűvonal később Szent László déli hódításai miatt elvesztette jelentőségét. A határőrtelepek azonban továbbra is itt maradtak és főként a Vas megyei őrvidék határőreinek nyújtottak segítséget. A tatárjárás nagyrészt szétzúzta a határőrszervezetet. A határőrök többsége földesúri függőség alatt élő jobbágy lett, másik részük királyi szolgává vált. A királyság megalakulása után minden lakatlan, meg nem szállt terület a király földje lett, és ezeken a királyi jog érvényesült. Bőven akadtak olyan üres földek, amelyeket a nemzetségek még nem vontak szállásukba, a törzsközi és országos gyepükön, továbbá a gyepűelvén is jócskán maradtak hatalmas lakatlan területek. így a már korábban megszállt nemzetségi birtokok és a betelepített határőrfalvak között is szétszóródva királyi földek feküdtek. A királyi birtokok közvetlenül a királyi udvart és a király gazdaságát szolgálták, és biztosították a királyi jövedelmek nagy részét. A szétszórt kisebb-nagyobb királyi birtokok ellenőrzésére és igazgatására Szent István egy nyugati mintájú, de mégis sajátosan magyar igazgatási-közigazgatási szervezetet hozott létre. „Arra volt szükség, hogy azok a népek, amelyek a király tulajdonában vagy szolgálatában voltak, kisebb csoportokban igazgatás és ellenőrzés alá vonassanak" - írta Holub József. Országszerte várispánsági központokat jelöltek ki, amelyek a királyi birtokok igazgatási központjai voltak. A történettudomány mai állása szerint, főként Győrffy György kutatásai következtében azonban úgy látjuk, hogy a királyi birtokszervezet központjai nem a várispánságok, hanem az udvarispánságok, melyek termékeiből a királyi udvart ellátták. A várispánsághoz is tartoztak birtokok, amelyek jövedelmének bizonyos része a királyi udvarba vándorolt, más része a várispánság igazgatási apparátusát és katonaságát tartotta el. A várispánság nemcsak a királyi birtokokra, hanem az ország egész területére kiterjedő közigazgatás székhelye volt. „A királyi várispánságok rendszere az államszervezet gerince, a király hatalmának legfontosabb bázisa volt, a kora Árpád-kori magyar állam egyik legjelentősebb intézménye, gazdasági, igazgatási, katonai és bíráskodási szervezetének gerince" - idézzük Borosy Andrást. Zala megyében Zalavár volt a megye területén élő királyi népek központja, élén az ispán állt. O intézte a gazdasági ügyeket, felügyelt a várszervezetbe tartozó népekre. Feladatai közé tartozott a rendfenntartás és a királyi rendeletek végrehajtása. Az adók és különféle szolgáltatások beszedése, de a vásárok jövedelmeinek és a vámoknak az ellenőrzése is hatáskörébe tartozott. Az ispán vezette a háborúba menő várnépek hadköteles csoportját. Helyettesei az udvarbírák voltak, akik eleinte a bíráskodásban, „később azonban a vármegye mindenféle ügyeinek intézésében segédkeztek neki s akik távollétében helyettesítették is őt. Zalából csak a 13. század elejéről ismerjük az első udvarbírákat" - olvashatjuk Holub könyvében. A megyei várispánsági szervezetbe tartozó népek két nagy csoportját a várjobbágyok és a várnépek alkották. A várjobbágyok kisszámú, előkelő szabad emberek voltak, akik főleg katonai szolgálatot teljesítettek, közülük kerültek ki az udvarbírák, a nagyobb vidéki kerületek tisztjei, de gazdatiszti, közigazgatási teendőket is elláttak. Voltak persze olyan várjobbágyok is, akik semmiféle tisztséget nem viseltek. Jómódú, előkelő társadalmi helyzetű emberek lévén, két egymástól élesen elkülönülő csoportot alkottak. A „Szent király jobbágyainak", „jobbágyfiainak" vagy „törzsökös jobbágyok"-nak azok nevezték magukat, akik kiváltságos jogaikat, szabadságukat Szent Istvántól származtatták. A másik csoportba a várjobbágyok alacsonyabb rétege tartozott, akik valamilyen érdem, „elsősorban haditett következtében kerültek szolgáltató, várnépi állapotukból a várjobbágyok közé". Ezek vagyonilag is alacsonyabb szinten álltak, mint a „született várjobbágyok". Az előkelő, „született" várjobbágyok a katonai szolgálat fejében örökös használatra kapták földjüket, de emellett kisebb-nagyobb örökölt családi birtokkal is rendelkeztek. A vár földjéből kapott birtok fiúágon öröklődött. Szolgálatot kellett érte teljesíteni, egyébként visszaszállt a várra. Ám a várföldtől független, örökölt családi birtokkal szabadon rendelkezhettek. A felemelkedett várjobbágyok viszont újabb birtokot nem kaptak, csak annyi birtokuk volt, mint „várnépkorukban". A várjobbágyok alsóbb rétegeiből tehát fel lehetettjutni az előkelőbbek közé is, noha ezek életmódja továbbra is paraszti maradt, bár szolgálatuk elsősorban hadiszolgálat volt. Akadtak olyan várjobbágyok is, akik hősiességükkel, vitézségükkel kitűntek a harcokban. Ilyenkor előfordult, hogy a király az országos nemesek közé emelte őket. így történet ez a Milejiek őseivel is: 1178-ban III. Béla adott nekik nemességet. A várjobbágyok arra nagyon vigyáztak, hogy érdemtelenül senki se kerüljön közéjük, vagy pedig jogtalanul ne váljék ki közülük. A várjobbágyi tisztségre valószínűleg szabad jogállású magyarokat és segédnépeket alkalmaztak, de megtalálhatóak voltak közöttük szláv etnikumú elemek is, akik a honfoglaló harcok idején meghódoltak. A várispánságok másik alapvető rétege a várszolgák, a várnépek társadalma volt. Egy részük szintén fegyveresen hadakozott, ezek külön falvakban laktak, mesterségük apáról fiúra öröklődött, és közülük emelkedtek fel néhányan a várjobbágyok soraiba. Másik részüknek az volt a feladata, hogy a várat minden élelemmel és egyéb szükséges holmival elláttassák. Nekik kellett előteremteni azokat a termékeket, amiket a 12