Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)

Hétköznapok, ünnepek

adott arra, hogy szinte naponta a szőlőhegyre kelljen menni. De a „hegyremenés" nemcsak akkor történt, amikor valami dolog akadt a pincében, szőlőben. A göcsejiek szinte naponta, a napi munkák elvégzése után is kimentek a hegyre. Délután, alkonyat felé mindig megélénkültek a hegyre vezető utak, kinyíltak a pinceajtók, hangosak lettek a présházak és a hűvös szobák. Az arra menők be-beköszöntek egymáshoz és egy-egy pohár bort eliszogatva, szalonnát, hagymát, kenyeret kóstolgatva elbeszélgettek, nótáztak, huncutkodtak. Alkonyatkor mindenki hazafelé indult, kezében egy-egy üveg borral, hátukon tarisznyával, szíjon lógó csutorával. Ezek a találkozások mindig alkalmat adtak arra is, hogy a napi híreken, falubeli eseményeken kívül megbeszéljék, ki merre járt, mit tud a világról, mit hallott ettől-attól. Ilyenkor beszélhették meg közös sérelmeiket és ilyenkor határozhatták el tiltakozásaikat ezek orvoslására. Szép, régi énekeket is énekelhettek és a híres göcseji balladákat is elmondhatták egymásnak. Hiszen a göcseji nép régies nyelvezetű, archaikus elemeket hordozó költészetét, színes népdalkincsét messzeföldön ismerték. Talán éppen a szőlőhegyi présházakban énekelgették legtöbbször ezeket a dalokat. Sok régi mesét, történetet is hallottak egymástól a régi időkről, háborúkról, harcokról, véres eseményekről, hősökről, szerencsét próbáló szegénylegényekről, királyokról, királyleányokról... „Ecczeri királnok vuót écczéri liányo, Aranhaju, csillagszömü, nem vuót neki párgyo. Eziisbe, aranba, gyiémántos ruhábo, Üötöztetik mindig királi pompába. Ecczeri királnok vuót ecczeri fija, Arambu vuót kargya, eziis paripájo. Nap vuót a homlokán, huódvélág a mellin. Ecczeri királnok vuót ecczeri fija. A másik királnok vuót ész sziép liányo, A za sziép királurfi gyütt hatlovas hintun, Megkiéretté az királliánt azon uton-muódon. Még is égyesiitek, neki ajállották, lés állit éh hiétig lakziját tartották. Viittö királurfi az liánt szerette, Sziép hat lovas hintun, aran kerekekke. Hok körösztüméntek én nagy erdüsigén, Niégy hajdukatona állott elejiikbe." A vers további részei arról szólanak, hogy a királyfinak azt mondták: „Ebbe a zuórábo kendnek meg kö hányi!" A királyleány könyörgésre fogta a dolgot. A hajdukatonák azt felelték: „Megváthottya magát, segíthet a zurán: Három iéjje hállon kapitányunk ágyán: urastu, lovastu emehet azután!" A királyleány ráállott s a vége az lett, hogy férjének s neki is levágták a fejét. A ballada így végződik: 265. Beszélgetés egy szőlőhegyi présházban. 123