Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)

Hétköznapok, ünnepek

tak. A móringlevélben kölcsönösen leírták, hogy mennyi pénzt adnak egymásnak, vagy milyen más ingó vagy ingatlan vagyonnal lépnek a házasságba. A levél azt is tartalmazta, hogy egyik vagy másik fél halála esetén a házhoz vitt ingóságokat, sőt a „láda- és ágybéli ruhákat" is az elhalt családtagjainak vissza kell juttatni. Ez főleg akkor érvényesült, ha a házasságból nem született gyermek. A móringolás mind a nemes, mind a jobbágycsaládoknál szokás volt. A móringolás után a vőlegény rendesen jegypénzt vagy foglalót fizetett. A lány pedig szép, kivarrott jegykendőt adott a vőlegénynek. Altalános szabály volt, hogy a jegyeseket a templomban háromszor kihirdették, és csak ezután következett az esküvő, ami több napi igazi vígalom volt mind a családtagok, mind pedig az egész falu népének. A beházasodott vőnek még a 20. század elején is kevés becsülete volt a családban. Csak szorgalmas munkával tudta becsületét kivívni, különben „künek áll a rúdvég" vagy „kölletlen, mint szekérben az ötödik kerék". „A menynek - írja Gönczi - a gazdaasszony mellett kevés szerepe van a háznál. Ha nem elég ügyes, nem elég alkalmazkodó, sok keserűséget kell elnyelnie". A feleség a férjét magázta, sőt a család többi férfitagját és az idősebb asszonyokat is. A férjét uramnak, „embernek", „emberemnek" mondta, de „férjemnek" is. A férj a feleségét „anyjuknak", „anyjukomnak", „asszonynak", vagy egyszerűen a keresztnevén nevezte. A férj mindig tegezte a feleségét. A gyermek az édesanyját „idesanyámnak', „édesanyámnak" hívta. A nagyszülőket „mamának", „papának", „nagymamámnak", „nagypapámnak" szólították. A férj és feleség szülei egymást „nászasszonyomnak", „nászuramnak", vagy egyszerűen „nászomnak" mondták. A férj és feleség egymás szüleit „ipamnak", „napamnak" nevezte. A komaság többnyire barátságon alapult, „komámuramnak", „komámasszonyomnak" hívták a keresztszülőket, a gyerekek pedig „keresztanyámnak", „keresztapámnak" szólították őket. „Jaj, kedves, idős párom, Kedves hiitfós társam, De itt hacc bennünket." „Há legyek, mit csinyállok gyerekeimekkel! Jaj, ides kedves párom, de hű párom vuotá, Jajjaj, jaj. Jaj, kedves párom, ki füzeti meg az adósságot!" így és még sok keserves jajszóval siratták a bezárt koporsóra borulva a göcseji asszonyok férjeiket, miközben a kántor hosszű verssel búcsúztatta a halottat. De hasonló siratóversekkel búcsúztak gyermeküktől a szülők, szüleiktől a gyerekek is. Ilyenkor minden kedves és jó eszükbe jutott a halottakról, jó tulajdonságaikat, cselekedeteiket belefoglalták a siratóénekbe. Akik nem éreztek elég erőt és képességet, hogy szeretteiket elsirassák, siratóasszonyokat fogadtak, akik a siratás fejében búzát kaptak. A siratok a temetőig kísérték a halottat. A halál bekövetkezését sokszor különös jelekből már előre kikövetkeztették. Halott lesz a háznál, ha a kenyér sülés közben kereszt alakban hasad meg. Akkor is, ha a falióra megáll, ha a szobai kályha vagy a konyhai tűzhely behorpad, ha karácsony böjtjén, ebéd idején a kakas kukorékol - hitték a göcsejiek még a 20. század elején is. Mint mindenhol, Göcsejben is az öreg emberek jó előre készültek a halálra. Időben kikészítették halotti ruhájukat, vagy meghagyták családtagjaiknak, hogy melyikbe temessék el őket. A ládák, szekrények mélyéről előkerültek a családról családra hagyományozódott széles, „piros hímes", csipkés halottas lepedők is. Idős korban, mikor már egyre többet gondoltak a halálra, legtöbben végrendeletet írtak. így volt ez a nemesi és a jobbágycsaládokban egyaránt. Mikor a családtagok úgy látták, hogy a beteg hamarosan meg fog halni, az asztal helyén vagy a szoba közepére vetettek ágyat, „hogy könnyebben haljon meg". Gönczi azt írja, hogy még az ő idejében is azt tartották: „ki a földön született, az nem tud ágyban meghalni. Némelyek azért kívánkoznak le a földre", ha halni 161. Lakodalmas menet, 1950-es évek. 118