Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)
Táj és történelem
Egyedül a középső bronzkor és a kora vaskor leletei nem ismertek. A későbbi időkből a keltákat emelhetjük ki, akik a megye egész területét benépesíthették. Sűrűn lakott kelta telepeket tártak fel régészeink Dél-Zalában, de Zalaegerszegen, Zalaszentgróton és Zalaszentmihályon is kerültek elő kelta temetők. Eddig 15 lelőhelyen, összesen 28 házat tártak föl a kelta településeket kutató régészek. Egyesek szerint ez a népesség megéri a római hódítást (i. e. 12.). A szegek vidékéről feltűnően sok római kori leletanyag került elő. Müller feltételezi, hogy ez az eldugott, nehezen megközelíthető dombvidékeken megtelepedett népesség főként az őslakosságból került ki. Az itáliai eredetű romanizált telepesek inkább a megyén átvezető jelentősebb utak mentén, Zalalövő, Zalabaska, Becsehely környékén találtak új otthonra. A megye népvándorlás kori történelméből csupán annyit tudunk, hogy a germán és avar népelemek alig szállják meg a területet. Régészeti emlékanyag a 8-9. századból Bezeréd, Pókaszepetk és Nagypáli térségéből került elő. Történeti forrásainkból tudjuk, hogy a 860-as években a Zala mocsarai között egy szigeten erődített, morva alapítású frank város épült a göcseji nép történetében később jelentős szerepet játszó Zalavár helyén. A mocsaras, erdős vidékek germán népessége azonban igen gyér lehetett, és a Dunántúlt a 9. század végén - még a magyarok jövetele előtt - ért sorozatos pusztulások következtében teljesen el is tűnt. Az újabb régészeti és művészettörténeti vizsgálatok azonban arra is felhívják a figyelmünket, hogy a honfoglalást közvetlenül megelőző frank fennhatóság központja feltehetően itt volt Zala megyében. Egyes feltételezések szerint a 10. század végén meginduló magyar egyházszervezés itt olyan hagyományt örökölt (például a 9. században épült templomok), amely hatással lehetett a hazai kereszténység kezdeteire. Tudjuk azt is, hogy a 6. század első felétől a Balkán felől viszonylag nagyszámú szláv népesség szivárgott a területre, bár ezek az avarok megjelenésekor a nyugat felé haladó folyóvölgyekbe és a keleti Alpok vidékére húzódtak, szórványok azonban későbbre is maradhattak. Valamennyi szláv lakosság még a honfoglalás idején is kimutatható, elsősorban a Balatontól északra és délnyugatra eső területeken. Az utóbbi másfél évtizedben megsokszorozódtak a zalai régészeti ásatások. Mind az őskori, és a későbbi évszázadokból származó új leletek, mind az első ezredvég föld alól előkerült legfrissebb dokumentumai csak megerősítik a korábbi kutatások eredményeit. A középkori és késő középkori időket vallató ásatások során talált település- és épületnyomok, az előkerült tárgyi emlékek pedig egyre közelebb visznek bennünket a korabeli zalai falvak, a házak és azok egykori lakóinak jobb megismeréséhez. A régészeti és történeti kutatások alapján feltételezhetjük, hogy a Göcsej központi részét, vagyis a szegek vidékét alkotó terület ekkor szinte lakatlan volt, de a körülötte fekvő tájakon a magyarok apróbb szláv és avar szórványokat találtak. E szórványos népelemekre, a krónikákban megőrzött hagyományok mellett, ma már jóformán csak a magyarság nyelvében fennmaradt nem magyar elnevezésű földrajzi nevekből lehet következtetni. Ugyanis a területünkön ismert régi folyó- és helynevek csak úgy maradhattak ránk, hogy ezeket az itt megtelepülő magyarság elődeitől átvette. A Tárnok, Nova, Ederics, Dobron, Dobronak, Zebecke, Válicka, Cserta, Kerka, továbbá a Kutica, Bali, Lipán, Balaton, Zala - mind szláv eredetű nevek. „Kézai Simon mester, aki a 13. század végén írta meg a magyarok történetéről szóló munkáját, azt mondja, hogy a hét kapitány, régi magyar nevén hadnagy (törzsfő) közül Vérbulcsú (Verbulchu) a Balaton körül telepedett le, Bulcsú Kál harkának volt a fia, tehát - Somogy, Zala és Vas megyék területét az a törzs szállta meg, amelyben ekkor már a harkanemzetség örökletessé vált" - írja Holub József. Az előnyös földrajzi környezet, a közeli dombok, de a Balaton is jó lehetőségeket kínált a megtelepülőknek. Honfoglaló eleink főként ősi foglalkozásuk, a téli-nyári szállásváltáson alapuló legelőgazdálkodásos állattartás folytatásához találtak megfelelő környezetet. A megye területén megtelepedett nemzetségeknek nagyszerű téli szállást nyújtott a Balaton vidéke, ahol téli halászatot űzhettek, tavasszal pedig, amikor a Zala vize elöntötte a Zala völgye nagy részét, ott voltak a nyugati dombok kitűnő legelőkkel. A földművelés lassú terjedése és az állattenyésztés bővülése azonban mindinkább helyhez kötötte a megtelepülőket. Feltételezhetően Göcsej vidékét a honfoglalás utáni időkben szállta meg a magyarság. Régészeti adataink szerint biztosra vehetjük, hogy a szegek vidékén a betelepülés a 10. század végén indult meg. Az országnak a délnyugati része, a már említett szórványnépektől eltekintve, szinte lakatlan volt, a nyugati országhatár és a Zalától keletre eső lakott részek közötti „holttér" a gyepűk és a gyepűelve (gyepűn túli lakatlan terület) vonalába esett. Honfoglaló őseink már régi hazájukban is széles, lakatlan területekkel választották el szálláshelyüket a szomszédos népektől. Ezek a sávok biztonságos védelmet nyújtottak a váratlan támadások ellen. Ezt a szokásukat, érthetően, itt a Kárpát-medencében is megtartották, s a honfoglalás után először az északi és keleti határokon, majd a 10. század végén nyugaton és délen is összefüggő határőrrendszert alakítottak ki. Az országhatár és a megszállt területek között itt is lakatlan vagy igen gyér lakosságú zóna húzódott: a gyepűelve. Ezen belül részben természetes akadályokkal, részben mesterséges építményekkel eltorlaszolt 10
