Szabolcs. Szabolcs Péter Munkácsy-díjas szobrászművész katalógusa 2002. április 5. - május 1. (Zalaegerszeg, 2002)

Szabolcs Péter lengyel származású munkáscsaládban született Diósgyőrött. Mind anyagilag, mind egészségileg nehéz körülmények között nevelkedett. A teljes esélytelenség tudatával felvételizett a Képzőművészeti Gimnáziumba, ahová azonnal felvették. Itt Somogyi József, majd a Képzőművészeti Főiskolán - ahova egy év, a Képzőművészeti Kivitelező Vállalatnál töltött kitérő után vették fel (1962-ben) - Szabó Iván lett a mestere. A főiskola elvégzését követően szinte véletlenül került Zalaegerszegre 1967-ben - determináltságnak is felfoghatnánk persze: ide hívták, máshová nem. Harmadfél évtized távlatából visszatekintve is nehéz megmondani, hogy szerencséjére, vagy szerencsétlenségére. Szerencséje volt-e, hogy egy e téren nagyon elmaradott közegbe kerülve (Dús Lászlóval közösen) neki kellett létrehoznia és megszerveznie a művészeti életet, kialakítani annak kereteit és körülményeit, vagy pechje volt ugyanazért. Maradjunk az előbbinél („a pohár nem félig üres, hanem félig tele van" mintájára), hisz Szabolcs optimista ember. Fiatalos (azóta is alig kopott) lendülettel vállalta fel a szobrászi önmegvalósítás mellett a szervezői feladatot is. Gimnáziumi óraadóként tanította a középiskolás korosztályt, komoly részt vállalt az országos jelentőségű egervári művésztelep létrehozásában, évekig vezette a városi képzőművészeti szakkört. Helyzetének, küldetésének súlyát átérezve a szakmai közélet szinte minden szintjén jelen volt, és fontos pozíciókat töltött (és tölt ma is) be a helyi és a regionális művészeti szervezetekben. Mindenkinek igyekezett segíteni, megkeresve benne a jót, a tovább építhetőt. Közben persze szobrászkodott is, nem is keveset. 1969-ben a Göcseji Múzeumban rendezte első önálló kiállítását (ahogyan ezt a mostanit is), 1972-ben, Letenyén állították fel az első köztéri szobrát. Különösen sikeres éve volt 1975, amikor megkapta a ravennai II. Nemzetközi Dante Biennale aranyérmét, a Fiatal Képzőművészek Jubileumi Kiállításán, Budapesten pedig II. díjjal jutalmazták. Ezután egymást követték az elismerések, melyek közül kiemelkedik a Képzőművészeti Alap Kiállítási Nívódíja (1980), majd a Munkácsy-díj (1984). Kiállításait, köztéri alkotásait ma már számba venni is nehéz. Csak Zala megyének mintegy másfél tucatnyi településén állították fel szobrait (1984-ben készült zalaegerszegi tulipánja a város egyik jelképévé lett), azon túl még sok helyen, szerte az országban, és a határokon túl is, Herszontól Münchenig. Kisebb műveit tíznél is több országban őrzik. Kiállításokon szerepelt Olaszországban, Szovjetunióban, Németországban, Hollandiában, Jugoszláviában, Bulgáriában, Finnországban. Művészi eszköztára meglehetősen széles. Dolgozott fémmel, kővel, fával, olykor, ha a művészi gondolat úgy kívánta, korhadt, már alig alakítható fadarabokkal is. Az alapanyag és a technika a kifejezni szánt tartalomtól függ persze a lehetőségektől is. A mondanivaló már sokszor eldönti az összes többi kérdést. Kedvelt technikája a rézlemez gyűrése, amely a lehetőségek megdöbbentően széles tárházát vonultatja fel. Kényszerből talált rá erre a viszonylag olcsó és egyszerűen alakítható alapanyagra, amely nagy jelentőségre tett szert művészetében. A tömör szoborhoz képest más mentalitást, más gondolkodást igényel, hisz a térnek a görbített síkkal (lemez) elhatárolt része - bár az elhatárolás által maga is „szoborrá" válik - tulajdonképpen továbbra is üres, nincs kitöltve anyaggal, érezhetően, láthatóan súlytalan marad. A lemez görbületei vagy a hegesztési varratpontok sorozatai ugyanakkor rendkívül hatásos kifejezőeszközök. Figuráit - nem 5