Központok a Zala mentén. Katalógus (Zalaegerszeg, 2002)

Szőke Béla Miklós: Mosaburg/Zalavár

MOSABURG/ZALAVÁR szőlőfürtös, vagy üveg- és lemezgyöngy-csüngős függőpár. A nyak körül többtagú rúd-, fújt üveg és mozaikszemes gyöngyökből fűzött nyakláncot, a vállaknál a felsőruhát összefogó, aranyozott rézlemezből készült, palmettadíszes vagy egyszerű lemezgomb-, ill. üveggomb-párt, az ujjakon széles pajzsos fejű, trébelt geometrikus mintázatú bronz lemezgyűrűt, vagy egyszerű pántgyűrűt viseltek. (Egy kislány sírjából olyan ólomból öntött, keresztekkel díszített gomb került elő, amelyet a 9. század utolsó harmadában a Felső-Duna vidékén és Morvaországban a bajor térítő szerzetesek ajándékoztak frissen megtért híveiknek.) A textilövbe gyakran tűztek keskeny pengéjű, néha agancsnyelű vaskést. Nem ritkán velük temették a vas- vagy bronzlemez tűtartót és az orsót egy agyag orsógombbal. Mindkét nem sírjában felbukkan a gímszarvas agancsából faragott „sótartó" vagy írtartó, aminek előlapját gyakran díszítik egymással szembeforduló négylábú fantázialényekkel, kereszttel, madárral, stb. A század közepére kialakult egy vékony vezető réteg, amelyik a templom körüli temető legelőkelőbb részén részben a keresztény előírásnak megfelelően, minden melléklet nélkül, részben azonban rangjának megfelelően temette el halottait. Utóbbi esetben a nők sírjaiban míves kivitelű, filigránnal, granulációval gazdagon díszített, aranyból és ezüstből készült függőket, lemezgombot, korongfibulát, gyűrűt, a férfiakéban pedig díszes sarkantyúgarnitúrát találunk. A szolgálónépek részben szintén a templomok köré temetkeztek - sírjaik száma néha az ezret is meghaladta, gyakran több réteget alkottak egymás fölött -, részben azonban azoktól távolabb, pogány szent ligetekben fekvő, néhány rokon nagycsalád halottainak befogadására létesített, soros temetőben nyugodtak. Míg a templom körüli temetőkben már egyetlen sírba sem tettek a pogányságra jellemző étel-ital mellékletet (a néhány kivétel a magyar honfoglalás utáni időszakot jelzi, amikor a pogányság átmenetileg új erőre kapott), utóbbiakban megőriztek még olyan pogány szokásokat, mint az étel- és italmelléklet túlvilági útra adása (tyúk, tojás, ritkábban sertés, juh/kecske és agyagedény, favödör), vagy a halotthamvasztás szokása (pl. un. „halottak háza" Alsórajkon, aminek pontos párhuzamai Neunbrandenburg és Nyugat-Pommeránia területéről ismertek [Alt-Käbelich-Neunkirchen típus]), de az olyan kirívóan pogány jellegű szokásokat, mint pl. az avar kori állatáldozatokat vagy lovas temetkezést, már itt sem találjuk meg. Említésre érdemes, hogy (az archeozoológiai elemzések szerint) az állatokat feldolgozva, sütésre előkészítve vagy megfőzve, megsütve tették a halott mellé, s hogy az étel-ital adásának pogány szokása egy-egy temetőn belül gyakran már csak bizonyos sírcsoportokra (= családokra) szorítkozott. Olyan esetre is van példa, amikor a tyúkot egészben, fejével együtt tették egy kisgyermek sírjába. Itt azonban inkább egy olyan babonás szokásról lehetett szó, mint amit a cseremiszeknél jegyeztek le, s ami az avarok révén akár a Kárpát-medencében is ismert lehetett: eszerint temetéskor meg kellett ölni egy tyúkot, hogy az a túlvilágon összegyűjtse a halott könnycseppjeit, mert a másvilág fejedelme előtt nem jelenhetett meg a halott könny nélkül. A 9. század közepe táján a közigazgatási központok kiépülésével, az új arisztokrácia megerősödésével manufaktúra-szerű műhelyek is működni kezdtek, amelyek már egyenletesen jó minőségű, csengő hangú, vékonyfalú kerámiát is képesek voltak készíteni. A korábbi tojásdad és gömbös edények mellett egyre gyakoribb lett a széles szájú, erős vállú, szűk aljú forma, amelyeket gazdagon díszítettek bekarcolt hullámvonal- és vízszintes vonalkötegek, továbbá ferde fésűbeszurkálások. Megújult a díszkerámia, az asztali edények csoportja is. A jól iszapolt agyagot finomszemű homokkal soványították, az edénytestet kézi korongon, hurkásan építették fel, a felületet polírozták, néha pecsételt keresztmotívummal, vagy hálószerű besimítással díszítették, és kívül aranybarna, vörösesbarna, törésében szürkés színűre égetették. Leggyakoribb megjelenési formája a keskeny, hosszú nyakú, öblös testű, erős, gyűrűszerű szájperemmel és vastag, néha korongszerűén kiképzett talppal ellátott palack. A palackforma mellett ritkán egyéb formák is feltűntek: kétfülű, asztali amfora, hengeres és kúpos testű pohár, gömbös testű fazék, behúzott peremű mély és széles lapos tál, ikeredény, kiöntőcsöves és madár alakú fogós szilke, kisméretű fedő és aszimmetrikus testű kulacs. Az avar kor végi sárga kerámia és a Karoling-kori díszkerámia közötti genetikai kapcsolat kérdése már korábban is felmerült. Egyesek szerint e kerámia gyökerei a késő római kori fazekasságig nyúlnak vissza, és bizánci közvetítéssel, talán épp a Cyrill (Konstantinos) és Method testvérpár révén jutott a Kárpát-medencébe, mások inkább úgy vélik, hogy a késő római hagyományt a késő avar fazekasság közvetítette a Karolingkori edényművesség felé. A megjelenési formák különbözősége ellenére az a sajátos összefüggés, hogy az előképek mindig késő antik környezetből, míg az utánzatok az ennek perifériáján élő nomád népek köréből származnak, azt jelzi, hogy olyan sajátos ízlésvilágról, illetve sajátos igény kielégítéséről van itt szó, aminek „fogyasztói" rétege nem halt ki, mindössze más köntösben, új szerepkörben jelent meg. Összefoglalás A Mosaburg központtal Alsó-Pannóniában szerveződött grófság a kora feudális nyugat-európai grófsá99