Bicsák Istvánné Szegedi Irén: Salomvár története (Zalaegerszeg, 2001)

III. A salomvári iskola története - 3. Az iskola a két világháború között

államsegély. Kötelesség díjlevél szerint. Az állás szeptember 1-én elfoglalandó. Pályázatok Plébánia hivatal Salomvár, küldendők. Az állásra csak nők pályázhatnak."

78 Ezekben az években az állástalan diplomások, köztük a tanítók ezrei vártak megfelelő állásra. Helyzetüket megdöbbentő cikkben mutatja be Rózsa József a Nemzetnevelés XVIII. évf. 15. számában Várunk, várunk... címmel. Ebben többek között a következőket írja a szerző a képzőket reményteli lélekkel elhagyó tanítókról: „Nem járták még ki a kálváriát, élettapasztalattal sem rendelkeznek, 10 lépést sem haladtak a kijelölt úton, és máris olyan nehézség gördült eléjük, hogy tágranyílt szemekkel, fakó arccal merednek maguk elé. Mert, mint a pusztító orkán vonaglott végig már a vakáció folyamán mindegyiken a keserű, gyászos szózat: nincs állás, kevés az állás, nem lehet elhelyezkedni! A nemrégen még bohó diákhomlokra valami csüggedés-féle ült... Valamennyi lélekhúrján egy kérdés csendült föl: Mikor, hol lesz állásom? Mert az, hogy néhány jól támogatott társuk hamarosan állást nyert, egyáltalán nem hangolja rózsás reményekre őket, hiszen a tavaly, tavalyelőtt vagy azelőtt végzett kollégáik, akik szintén támogatás nélkül kerültek ki a képzőből, szintén állás nélkül vannak, s ma is unalmas semmittevéssel töltik - állás hiányában - idejüket. Ifjú erők, használatlan energiák szunnyadnak a fiatal generációban! Sajnos, a mai élet nem fogadja meleg fészkébe őket, s nem is biztosít számukra biztos jövőt, biztos állást. De nem is csoda, hiszen évente több mint 1400 tanító (tanítónő) nyert diplomát a hazai képzőkben. S ebből az 1400 fiatal tanerőből a legjobb esetben is csak ötszáz tud elhelyezkedni, s a többi szerencsétlen állás nélkül, kenyér nélkül marad. Fanatikus hittel várják minden hónap elsején, közepén a pályázati hirdetést és fel-felgyúló reménnyel adják be pályázatukat a hirdetett helyekre. Az még csak jó, ha van valahová beadni a pályázatot! Legtöbbször a rövid kis hirdetés végén ott éktelenkedik ez a négy szó: helyi pályázók is vannak. Vajon mit csinál ilyenkor az állás nélküli fiatal erő? Tollát leteszi, jeles oklevelét az újsággal együtt a szekrénybe csomagolja és várja az újabb pályázati hirdetést... Hogy micsoda harc, micsoda lótás-futás van egy faluban a választás előtt, arról nem érdemes beszélni. A pályázók egymás kezébe adják a kilincset, reggeltől estig „gyúrják" az iskolaszéki, illetőleg egyháztanácsi tagokat, és sírva könyörögnek, rimánkodnak a pártfogásért. Néhol rútul kirudalják őket, nem is mehetnek beljebb a küszöbön, máris repül feléjük a megnyugtató szó: nekünk már van tanítónk, kár a tanító úrnak egy szót is szólnia. Sajnos, idáig is eljutottunk. Amikor, mint az alamizsnát kérő koldusnak kell kopogtatni a házak kapuján (oklevélre való tekintet nélkül) 54