Ljudje ob Muri. Népek a Mura Mentén 2. kötet (Zalaegerszeg, 1998)

Kovács Gyöngyi–Rózsás Márton (Budapest–Barcs): Törökök a Délnyugat-Dunántúlon (A barcsi török palánkvár)

NÉPEK A MURA MENTÉN 1997 KOVÁCS Gyöngyi - RÓZSÁS Márton TÖRÖKÖK A DÉLNYUGAT-DUNÁNTÚLON (A barcsi török palánkvár) Az 1526. évi mohácsi csatát, majd Buda 1541. évi elfoglalását követő évtizedekben az Oszmán Birodalom hatalmi törekvései egyre nagyobb nyomással nehezedtek Magyarország dél-dunántúli részeire. Az egymást követő hadjáratok kiemelt célpontja előbb Szigetvár, majd Kanizsa vára volt. E két kulcsvár birtoklása nagy területek feletti uralom gyakorlását tette lehetővé, árnyékukban igen távolra merészkedhettek a portyázok és adószedők (SZAKÁLY 1981. 60-74, 79, 102-109). 1566-ban török kézre jutott Szigetvár, aminek következményeként törökké lett egész Somogy, a Dráva-vidék nagyrésze, azaz a vár egész mögöttes területe Kanizsáig, északon a Balatonig. Szigetvár eleste után Kanizsa vette át azt a szerepet, amelyet addig az előbbi töltött be: Kanizsa ekkor épült ki végvárrá, s lett Délnyugat-Dunántúlon a török elleni védelem fő bázisa (VÁNDOR 1994, 288-328). A 16. század utolsó harmadát a térségben alapvetően a szigetvári törökök és a kanizsai magyar vitézek egymás elleni harcai jellemezték, de „mindennaposak" voltak a kisebb várak katonáinak összetűzései is. A zsákmányszerző utak mélyen egymás területeire hatoltak, az adószedést mindkét oldalon gyakran kísérte faludúlás (VÁNDOR 1994, passim). A kisebbnagyobb összecsapásokból nőtt ki a század végére a 15 éves háború. A Dél-Dunántúlon ennek meghatározó eseménye volt a kanizsai vár meghódolása 1600-ban, ami a magyarok számára igen súlyos veszteséget jelentett. Kanizsával együtt ugyanis számos erősség került ekkor mohamedán uralom alá, az 1600. évi török hadjárat fethnáméja szerint: „... Dervis boszniai bejlerbej és a Pápáról kikerült francia katonák... Mehmed vezír-pasa, rumiliai bejlerbejjel... Lak és Bolondvár várát foglalták el, majd a Kanizsához tartozó Komárt és 24 ahhoz hasonló erős várat hajtottak mohamedán uralom alá; ezek közül egyeseket megtartottak, egyeseket leromboltad (FEKETE 1926, 156). Kanizsa elfoglalását, majd a „hosszú háborút" lezáró 1606. évi zsitvatoroki békét viszonylag nyugalmasabb periódus követte, ami azonban távolról sem jelentette a teljes fegyvernyugvást: a csetepaték, rajtaütések, rablások meglehetősen gyakoriak voltak. A kiépülő és megszilárduló török hatalom katonái egész Dél- és Nyugat-Dunántúlon portyáztak és száguldoztak, nagy területeket tartottak rettegésben, többször végigrabolták Nyugat-Zalát, s gyakran törtek rá Mura menti falvakra is (PERJÉS 1965, VÁNDOR 1994, passim). A helyzetet jól illusztrálják például Peleskey Eördögh István pölöskei várkapitánynak a dunántúli főkapitányhoz írott levelei is az 1636 és 1655 közötti időszakból (DAMJANOVICSNÉ HORVÁTH 1994). E levelek döntő részben a kanizsai törökök mozgásáról szólnak. Tanúságuk szerint az említett 20 év alatt számos délnyugat/nyugat-dunántúli települést, várat ért török támadás. A levelekből kitűnik, hogy a törökök portyázásaik során eljutottak a Murától egészen fel a Rábáig, Muraszombaton, Kányaváron, Kiskomáron, Pölöskén át Egervárig illetve Egerszegig, s közben 79