„Stephan Dorffmaister pinxit”. Dorffmaister István emlékkiállítása (Zalaegerszeg, 1997)

Kostyál László: A templomfestő Dorffmaister István I. 1760–1780

pen két témának, a Trinitasnak és a szent apoteózisának közös kompozícióban való egyesítése. A művész így sikerrel hidalta át a kötött templomi ikonográfia illetve a névadó szent dicsőségének központi helyen való megjelenítésére irányuló igény által keltett anomáliát. Az egy nézőpontú jelenet a felhők fölött játszódik, míg alul, a freskó peremén kisebb léptékű - városképi részlet látszik, mely az azt azonosító Fábián Mária szerint a gutaházai (ma: Gutatöttös) templomot, egy akkoriban még álló kápolnát és Rábatöttös (a mai község másik része) házait mutatja,

8 sétáló emberekkel. A szakrális téma ilyen mértékű aktualizálására Dorffmaisternél alig ismerünk példát. A hajó két mennyezetképe háromhárom ovális medalionba foglalt, narratív jelenetben beszéli el a szent legendáját, mely már a szentély freskójánál is megfigyelhető sűrítő szándék logikus és eredeti továbbviteleként értékelhető (hasonló, de közös kompozícióba foglalt megoldással él majd a mester több mint két évtizeddel később, 1793-ban, Kiskomáromban is). 1772-ben lakóvárosában, Sopronban magbízást kapott, hogy az özvegy Voss Károlyné által 1771ben árvaház létesítésére hagyományozott épület kápolnájába oltárképet fessen Krisztus születésének ábrázolásával (kat. sz. 7.). Ennek vázlata Sopronban a Városi Múzeumban található (kat. sz. 8.)

9 Az alkotás két képtípust (Királyok imádása, Pásztorok hódolata) egyesít (Galavics Géza véleményünktől eltérően a Krisztus születése-sémát említi harmadikként), központi motívuma azonban mégis a három király hódolata az őket anyja öléből megáldó gyermek Megváltó előtt, az adoráló pásztorok csak mintegy mellékesen jelennek meg a kép szélén. A téma négy évvel későbbi újrafogalmazásánál (Császár 1776) a soproni változat jelentette a kiindulópontot, de az ő alakjuk már hiányzik az ábrázolásról. Ugyancsak elhagyja itt a Sopronban a kép felső részén feltűnő Atyaisten angyalok karától kísért alakját és a Szentlélek felette lebegő galambját, akik révén a Voss Árvaház oltárán a földi (Szent Család) és az égi Szentháromság is megjelenik. Ugyanebben az évben dolgozott Dorffmaister a mesztegnyői ferences rendházban is, ahol mennyezetfreskókat és oltárképeket is készített. Előbbiek sajnos nagyrészt elpusztultak, az utóbbiak is meglehetősen rossz állapotúak. A főoltárképen Nepomuki Szent János apoteózisát láthatjuk, de a szent figurája az öt évvel korábbi celldömölki megoldástól eltérően a kép felső részére került, míg alul mennybevitelén csodálkozó hívei és Zsófia királyné rokokós törékenységű alakja (akiben a sárvári Delila figurája köszön vissza) utalnak legendájára. A képet körülvevő festett architektúra nem oltárfelépítményt, hanem klasszicizáló pilasztereket és falfülkéket (utóbbiakban szobrokkal) mintáz. Továbbhaladva a két rendi szent, Assisi Szent Ferenc és Padovai Szent Antal sematikus beállítású ábrázolása (a két szent figurája a két évvel korábbi kismartoni megoldásokat idézi) mellett a negyedik oltárkép Árpádházi Szent Erzsébetet mutatja, alamizsnálkodás közben. Mintaképe G. B. Pittoninak a Bad Mergentheim-i kastély kápolnájába festett oltárképe (vázlata a Szépművészeti Múzeumban),

10 ám annak kompozícióját átalakítja, irányultságát centrálisból vertikálissá alakítja, miután Erzsébet alakját - kísérőinek elhagyásával - a jobb oldalra helyezi át, így bizonyos mértékig elkülöníti a hozzá sereglőktől. Ma is a mesztegnyői templomban látható az a Kálvária-ábrázolás, amely - úgy tűnik - típusteremtő primátust élvez a művész Kálvária-képeinek hosszú sorában (Bp. MNG 1785 [kat. sz. 29.], Nyúl 1786, Zalaegerszeg, Göcseji Múzeum 1793 [kat. sz. 42.], Szombathely, Smidt Múzeum [kat. sz. 48.] stb.). E típus fő jellemzői a sötét háttérből kiemelkedő, magányosan szenvedő, szinte világító bőrű Megfeszített, az alacsony, mélyről megvilágított horizontvonal és a hosszan lecsüngő, finoman festett ágyékkötő. A ferencesek e somogyi templomába festett képek (illetve ami ma látható belőlük) nem játszanak igazán hangsúlyos szerepet a dorffmaisteri művészetben. Ennek ellenére hűen tükrözik azt a változást, amely stílusában ez idő tájra végérvényesen bekövetkezett. A rajz biztosabbá válik, az illuzionisztikus rövidülésekben a művész már kellő gyakorlattal rendelkezik, festett architektúrái meggyőzőek. A rokokó jegyek visszaszorulnak, de - mint. a főoltárkép királynő-figurájában láttuk - még nem tűnnek el teljesen. Figurái nem annyira nyúlánkok mint korábban, viszont teátrálisabbá válnak, a Türjén helyenként érezhető belső izzás hiányzik belőlük, képei ennek ellenére tetszetősek. olykor kimondottan narratívok, jól áttekinthetően komponáltak. A művész érezhetően kezd rutinból dolgozni, ami kifejezőerejének rovására megy. Festésmódja megrendeléseinek számszerű növekedése következtében gyorsabb, simulékonyabb, ecsetkezelése oldottabb. Színvilága harmonikus, oltárképein gyakran sötét tónusú. Ezek megvilágítása egyre élesebb, előszeretettel épít rajtuk a sötét-világos kontrasztra. Mintaképeinek köre - a Pittoni-kompozíciók adaptálása Mesztegnyőn illetve Sárváron ezt bizonyítja - bővülni kezd, ami e második korszakának (1770-es évek) jellemzője lesz. 1773-ban festette Dorffmaister a rábahídvégi templomban lévő két, Szent Józsefet illetve a Fájdalmas Szűzanyát megjelenítő oltárképet.

11 Mindkettő szűk kivágású, a lélek belső történéseire, feszültségére koncentráló alkotás. A két főszereplő alakja kissé színpadias, amit a festő sejtelmesen hatásos megvilágítással próbál feloldani. Szűzanya19