„Stephan Dorffmaister pinxit”. Dorffmaister István emlékkiállítása (Zalaegerszeg, 1997)

Dorffmaister István életrajza

szerezte meg (hisz a város polgári lajstromai nem tartalmazzák nevét), a céhtagságra nyilván nem is törekedett (mint ahogy az ugyancsak jónevű soproni festő, Schaller István sem), hisz az kellemetlen kötelezettségekkel is járt volna (heti fegyvergyakorlat, pénzszolgáltatás).

9 1762. május elsején - egy türjei bejegyzés szerint

10 - feleségével. Francz Annával együtt két ezüst szívet ajánlott fel a türjei Máriakegyszobornak. Első házasságából (a festő Francz Anna 1790-ben bekövetkezett halála után Gillig Katalint vette feleségül)" kilenc gyermeke született,

12 közülük három fia is folytatta apja mesterségét.

13 Nehéz életet élt, állandó pénzzavarral küzdött, adósai - mint a soproni bíróság jegyzőkönyveiből kitűnik - az 1770-es évektől szinte állandóan szorongatták.

14 Végrendeletében feleségére és gyermekeire óriási munkássága ellenére alig hagyott valamit, özvegyét azonban adósai még halála után is zaklatták. Pályájának állomásai (ezeket az oeuvre-katalógusban mai ismereteinknek megfelelően részletezzük) többnyire művekkel dokumentálhatók. írásos anyaggal jóval kevésbé. E szempontból leggazdagabb a Szily János szombathelyi püspökkel, az 1779 után legfontosabb mecénásával folytatott és az egyházmegyei levéltárban megőrzött levelezése, mely tartalmazza a két jelenleg ismert megbízási szerződését is, a novai (1779) és a kemenesmihályfai (1785) templom kifestéséről.

15 Megrendelői a legkülönbözőbb társadalmi körökből kerültek ki, az uralkodón kívül gyakorlatilag minden rétegnek dolgozott (főuraknak [Sárvár, Egyed] és főpapoknak [szombathelyi és pécsi püspökség] ugyanúgy mint kis- és középnemeseknek [Hegyfalu, Sitke], polgároknak [Sopron, Voss-árvaház, számos portré], egyházi [Kiskomárom] és városi [Sopron, városháza és színház] testületeknek, vidéki rendházaknak [Tűrje, Mosonmagyaróvár, Szentgotthárd] és plébániáknak [Kenyéri, Szigetvár]), többnyire azonban nem a legreprezentatívabb központokban. Tudomásunk szerint hazánkban kivétel nélkül a Dunántúlon működött, bár egy-egy oltárképe, portréja az ország más tájára (Jászó. Temesvár, Zágráb stb.) is eljutott. Tevékenységének súlypontja Sopron. Vas, Zala, Somogy és Baranya megyék területére esett. Rengeteget utazott - ma másfélszáznál is több helyen tudunk műveiről - és nagyszámú megbízásának eleget teendő, nyilván számos segédet foglalkoztatott, közöttük fiait is. A legidősebbnek (József István, sz. 1764) - mint apja architektúra-festőjének szignóját Szentgotthárdon olvashatjuk is. A műhely meglétére ugyan közvetlen adatunk nincs, de az a tény, hogy 1779-1780-ban öt templom (Kemenesszentpéter, Balf, Kenyéri, Nova, Sopron, ferencesek) kifestésé mellett nagyszámú oltárképet is készített, csaknem bizonyossá teszi - legalább időszakos - működését, vagyis közvetett bizonyítékként is értékelhető. 1769-től (először Sárváron) akadémiai festőként szignál, ez talán művészstátuszában bekövetkező változásra (külső akadémiai tag?) utal. Egészen haláláig dolgozott, másik fia (István József Pál. sz. 1770) mindvégig mellette tevékenykedett. Utolsó, már félbemaradt oltárképét halála után fia fejezte be (Mágocs. ma Nagyhajmáson, 1798).

16 A festő Sopronban kelt végrendelete őt még ellátatlanként említi.

17 Az 1797 után „Stephan Dorffmeister" (ő így szignált) aláírással készült festmények (Lenti, Csesztreg, Galambok, Gelse) már az ő nevéhez köthetők. 10