Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

A polgári megyétől a rendszerváltásig (1849–1990-es évek) - Csóti Csaba: Káosz és megszállás Zala megyében 1918-ban

Zala megye ezer éve Káosz és megszállás Zala megyében ö 1918-ban ö

' Zala vármegyében 1918 őszén a közigazgatás teljesen felbomlott, a megye három különálló, egy-egy város körül szerveződő területre szakadt. A Monarchia összeomlása után a Muraközben a levegőben volt a horvátoktól való félelem. Bár a hivatalos nyilatkozatok szerint a horvátok nem készültek a Muraköz megszállására, a Dráván túlról menekülő magyarság látványa a déli határ mentén lakókban a közeli betörés rémképét idézte fel. Szeiverth Sándor ezredes, aki Varasdról menekült el, szerb propagandáról beszélt, ami megvadította és a magyarok ellen fordította a horvátokat. Bár a Szerbiával való egyesülés híveinek komoly szerepe lehetett egy ilyen jellegű propagandában, a magyar kormányzat és Zala megye politikusai mind ekkor, mind Trianon után szívesen tekintettek a horvátokra úgy, mint az ortodox szerbek (értsd: nem katolikusok, balkániak) által becsapott, megtévesztett népre. A korabeli újságcikkek és tudósítások szerint azonban a nemzeti örömmámor eufóriáját élő Horvátország sem kívánta gyakorolni a türelem erényét. A MAV magyar dolgozóit kiutasították, a magyar érzelmű nagybirtokosokat hol a spontán, hol a nagyon is szervezett népharag üldözte el lakóhelyükről. Menekültek azonban egyszerű lakosok is, akik sem állami tisztviselők, sem „kizsákmányolók" nem voltak. A legtöbben a baranyai Pécsre és a Somogy megyei Barcsra érkeztek, de mint Szeiverth esete bizonyítja, a varasdi magyarok a számukra közelebbi Zalába, elsősorban a Muraközbe telepedtek át. A kedélyek megnyugtatására szolgált, hogy a varasdi rendőrkapitány november 1-én találkozott csáktornyai kollégájával és biztosította őt arról, hogy a hivatalos Horvátországnak nincsenek területi követelései Magyarországgal szemben. Ez bíztatólag hatott Zala megye vezetésére, mivel a Mura mentén állomásozó 860 fős magyar katonaság az október 30-31-i forradalom hatására feloszlott. Korábban ez a 860 ember szolgált biztosítékul a rend fenntartására és az elrettentésre. Elrettentésre, hiszen a Horvátországban garázdálkodó „zöld káder" csapatok már az őszirózsás forradalom előtt is fosztogatták a Zágráb felé közlekedő vonatokat, kirabolták és felgyújtották a Dráva jobb partján álló falvakat. A „zöld káder" lényegét tekintve egy hatalmas méretű banditamozgalom volt, amely ekkortájt rettegésben tartotta Horvátországot. A csapatok szökött, vagy — a Monarchia seregének felbomlása után — hazatért katonákból verbuválódtak. Nagy számuk — csak Horvát-Szlavóniában és a Bácskában 250 - 300 ezer fő a becsült adat - feltételezett egy társadalmi hátországot is. Ennek az állami ellenőrzés alól „kiszabadult" embertömegnek a megfékezésére végül a reguláris katonaságot kellett mozgósítani. Zalában azonban 1918 októbere előtt — a Murához rendelt katonaságnak köszönhetően — a „zöld káder" egy-két fős csoportjainak „átcsapásán" kívül nem történtek komolyabb rendzavarások. A Monarchia katonai összeomlásának és az őszirózsás forradalom győzelmével együtt járó átmeneti pacifista hangulatnak köszönhetően azonban a „zöld káder" beavatkozása nélkül is felbomlott a rend. Mind a Muraközben, mind Zala megye más területein szegényparasztok tömegei lázadtak fel a régi hatalom képviselői és a vagyonosok ellen. November 2-án Légrádból megindult a menekülés a „zöld káder" közeledtétől való félelem miatt. Perlakon ugyanezen a napon fosztogatások kezdődtek. Csakúgy, mint országszerte, Zalában is a katonák, mégpedig az olasz hadszíntérről hazatérő, testileg-szellemileg különösen kimerült katonák voltak a fosztogatások elindítói. A Muraközben hamarosan anarchisztikus forradalmi színezetet öltött a lázadás. A célpontot elsősorban a vagyonosabb rétegek, a földbirtokosok, kereskedők, különösen pedig a rekvirálásokért felelősnek tartott közigazgatási tisztviselők jelentették. Ez a lázadás dühödtebb és kegyetlenebb volt, mint bárhol az országban. A katonák és parasztok felkelése mindenféle szervezettséget nélkülöző lázadás volt. Egyes helyeken megalakultak ugyan helyi hatalomgyakorló szervezetek, ám a drávavásárhelyi „banditaközösség", illetve az úgynevezett „Muracsány-köztársaság" kikiáltása inkább a történelmi érdekességek számát szaporítja csupán. Horvát részről semmilyen intézkedés sem történt a zűrzavaros helyzet kihasználására, sőt az 1918. november 3-án Varasdról Csáktornya felé elindult mintegy 300 „önkéntest" — akik valószínűleg inkább rabolni, mint felszabadítani indultak - a varasdi rendőrkapitány reguláris hadsereggel verette szét. Miután Zala vármegye vezetése meggyőződött arról, hogy Horvátországtól „nem, hogy tartanunk nem kell, hanem még segítségre is számíthatunk", hozzálátott a „rendcsináláshoz". A muraközi — szinte teljes egészében horvát — parasztok elleni kegyeden fellépésről az országos szakirodalom is megemlékezik, sőt már a kortársak is elismerték, hogy 137 embert „hiperstatáriálisan" végeztek ki. A formális ítélethozatalt is mellőző akasztások, a központi kormányzattól kiküldött matróz egységek, akik „vass^igorral büntették meg a rabló és fosztogató tömegfocinkosait", olyan eredményesen „dolgoztak", hogy az alispán még két évvel későbbi visszaemlékezésében is — mintegy védekezésképpen — azt hangsúlyozta, hogy „a statárium minekünk nem célunk volt, hanem csak eszközünk ". A kegyetlen megtorlásért egyértelműen Bosnyák Géza főispánt, és a november 6-án általa bevezetett statáriumot tették felelőssé. Bár a zalai főispántól távol álltak az őszirózsás forradalom kormánya által meghirdetett demokratikus elvek, tény, hogy a „rendcsinálás" már a statárium kihirdetése előtt megkezdődött. Ekkor elsősorban a megyében állomásozó csendőrök és a forradalmi nemzetőr-különítmények vettek részt a parasztok „megrendszabályozásában". A legveszélyesebb felkelő központot, 218