Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

Zala megye kialakulásától a török háborúk kezdetéig (1000–1540-es évek) - Rácz György: Zala megye birtokviszonyai az Árpád-korban

Rác% György: Zala megye birtokviszonyai a% Anjou- és a Zsigmond-korban Az eredetileg Sopron megyében birtokos Osl nembeli Csornai Lőrinc Kőszegi-familiárisként került Zalába. Urát idejében elhagyva és a Idrály oldalára átallva segédkezett „Kakas" Miklós leverésében. Kanizsaszeg várának ostrománál (1321) Lőrinc három familiárisa vesztette életét, jutalmul nemsokára megkapta a várat, és nyomban hozzálátott, hogy további adományok és vásárlások révén az eredetileg is hozzá tartozó kisebb uradalmat kibővítse. Ezt sikeresen folytatták fiai, akik — 1350 után kanizsai birtokukról nevezték magukat — közül István zágrábi püspök (1356-75) és szlavóniai helytartó (1362-66) és János (fi369/70) I. Lajos alatt fontos diplomáciai feladatokat látott el. A család János fiai révén emelkedett az ország első bárói családjai közé, a vagyont főként János esztergomi érsek, Zsigmond király kancellárja gyarapította az ország más tájain levő uradalmak megszerzésével. Az ő szerzeményeivel állandósul a Zsigmond-korra a negyvennél több helységet magába foglaló kanizsai uradalom is. Érdemes egy pillantást vetnünk a kanizsai uradalom összeolvasztására, mert ez volt a család első uradalomszervező „terepe". A 14. század második felétől nyilván már a kanizsai tapasztalatok alapján szervezik Kapuvárt és Kismartont Sopron megyében, Lékát és Sárvárt pedig Vasban. A 14. századi uradalomszervezés nem volt könnyű feladat, egyfelől, mert különböző jogi eredetű (adomány, vásárlás, stb.) birtokszerzeményeket kellett egységgé kovácsolni, másfelől a gyakran földrajzilag szétszórtan elhelyezkedő falvakat ésszerűen kellett csoportosítani. Ügyes szervezőmunkával meg kellett szabadulni a birtokközponttól távol levőktől, s helyettük olyanokat szerezni, amelyek a székhely közelében vannak. Az 1323-as adománylevél hat birtokot (Kanizsa, Lazsnak, Venéce, Csákány, Kerektó, Leányfalu) sorol fel, a növekedés üteme az első időszakban viszonylag lassú volt. A család 1324ben a Kanizsa melletti Büle falut vette meg, majd a következő évben Palint, 1352-ben Szentgyörgy részeit, 1357ben Libolca is az övé, mely korábban a Bikács nemzetségé volt, 1358-ban Szeglaki-Szentmiklós felét vette meg szintén a Bikács nembeliektől. 1360-ban Egyházasbakónakot kapják I. Lajos királytól, 1369-ben pedig EgyházasbiUét. 1371-ben a szomszédos Somogyban jutottak cserével újabb birtokokhoz, s jelentős szerzemény volt 1382-ben Újudvar, amelyet 4.000 aranyforintért vettek zálogba Palinai János johannita vránai perjeltől. A birtokot soha nem váltották ki, így a Kanizsaiaké maradt. 1387 után a Zsigmondot trónra segítő főúri csoport tagjaként a Kanizsaiak újabb adományokat kaptak, a központjuktól északra fekvő Gele, Lak és Sziget helységeket. Szemet vetettek a kanizsai váruk melletti Szépeinek mezővárosra is, ezért 1389-ben kieszközölték Zsigmondtól a távoli Zalaegerszeget, hogy aztán gyorsan elcserélhessék a veszprémi püspökkel Szepetnekért. Ezáltal Szepetnekkel együtt hat újabb településsel gazdagodott a névadó uradalom. 1392-ben királyi adományként Bekcsény mezőváros, Geréce, Bikkalja, Perennye, Basfalva, Csornoha, Kislagd, Janoc, Cinegédfölde, és Szedege birtokába iktatták őket. A századforduló környékén főként somogyi birtokokkal egészült ki az a birtokkomplexum, amely túlélte a Kanizsaiakat. Új birtokos volt a megyében Ákos nembeli Mikes is, aki szlavón bánként (1325-43) felszámolta a Babonicsok és Kőszegiek Drávántúli fészkeit. Számos birtokadományban részesült, Zalában 1330-ban Pölöske várát kapta jutalmul, amely eredetileg a Hahótoké volt, majd „Kakas" Miklós székhelye. A várhoz tartozó több mint 15 falu Bak mezővárossal még a 15. században is a Mikes fiaitól származó prodavizi Ördög család tulajdonában volt. Csáktornya és Stridó eredetileg szintén a Hahót nemzetség vára volt, de 1270-től az osztrákok tartották elfoglalva, és Károly csak 1328-ban tudta tőlük visszaváltani 4.000 márkáért. Eladományozásukra már I. Lajos király idején, 1350-ben került sor, amikor a 14. század legvagyonosabb famíliája, a Lackfiak kapták meg. A család tagjai hét évtizeden át a király legszűkebb tanácsában ültek, lovászmester, erdélyi vajda, nádor, bán került ki közülük. A két vár uradalma lényegében felölelte az egész Muraközt. Amikor a 15. század végén, az Ernusztok birtoklása idején felsorolták a tartozékokat, akkor négy várost, 95 helységet és három szigetet számítottak hozzá. Alsólendva és Lenti mellett kétségtelenül Zala megye másik legnagyobb egybefüggő birtokteste volt. A várakat a Lackfiak csak 1397-ben vesztették el, amikor a Zsigmond király ellen Kanizsai János érsek vezetésével föllázadó Lackfi István nádort és hasonló nevű unokaöccsét meggyilkolták, és a király minden vagyonukat elkobozta. Ezek között több más zalai vár is volt, így a szintén Nagy Lajostól kapott Rezi és Tátika. Utóbbihoz tartozott ekkor már Keszthely mezőváros, ahol István nádort az általa alapított ferences kolostorban eltemették. Csáktornyát és Stridót a Lackfiak után a Cilleiek uralták. Az Anjou királyok birtokpolitikája és az új adományosok uradalomszervező tevékenysége következtében a 14. században állandósultak azok a váruradalmak, amelyek a késő-középkorban is meghatározták a megye birtokstruktúráját. Lényegében az Anjou-korban dőlt el az is, hogy a késő-középkorra Zala azok közé a megyék közé fog tartozni, amelyekben nem marad királyi váruradalom és számottevő birtok. Az Anjou-kor elején a megye várainak jelentős része egy ideig királyi kézben volt, így Pölöske 1321-30, Szigliget 1321-44, Kernend 1328-40, Hegyesd 1329-47, Csáktornya 1333-50 között, Rezi és Tátika az 1320-as évektől egészen az 1370-es évekig, Tihany szinte az egész 14. században. Az ország más megyéivel ellentétben ugyanakkor egyik vár várnagyi tisztje sem kapcsolódott össze az ispáni méltósággal. A legtöbb megyében ugyanis az ispán a legjelentősebb királyi vár várnagya is volt egyben. Zalában egyetlen királyi várnagy, a tihanyi ispánságát ismerjük (1326), de ő is Tolnában töltötte be e tisztségét. Az említett várak királyi várnagyai nem lettek egyben megyésispánok is, aminek valószínűleg az volt az oka, hogy kezdetben a Hahót nembeli alsólendvai Miklós zalai ispánnak (1324-43), mint helyi nagybirtokos főúrnak nem volt szüksége királyi várra, mert a saját tulajdonában lévő Alsólendva várából kormányozta megyéjét. I. Károly idején tehát az „ispáni" uradalom magánuradalom volt, bár feltehető, hogy a királyi várak némelyike az ispánnak volt alárendelve. Ezek azonban nem rendelkeztek nagyszámú falutartozékkal, és miután 45