Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

A török háborúk kora (1540-es évek–1690) - Bilkei Irén: Nemesi társadalom és vármegyei közigazgatás a 16. században

Bilkeilrén: Nemesi Társadalom és vármegyei közigazgatás a 16. s%á%adban Nemesi társadalom és vármegyei közigazgatás a 16. században 1526-ban, a mohácsi csatavesztés után rövid idő alatt omlott össze a királyi hatalom, a központi és a helyi közigazgatás rendszere. A magyar nemesség gyors egymásutánban két királyt is választott, Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd személyében. Kettejük küzdelme a magyar trónért, valamint a török seregek hódításai 1541ben az ország területi feldarabolódásához és önálló államiságának elvesztéséhez vezettek. Az ország három részre szakadt, Erdély részben önálló életet élt, a középső területek a Török Birodalom részeivé váltak, a nyugati országrész pedig a Habsburgok fennhatósága alá került. A Habsburgok jogara alatt létező Magyar Királyság uralkodó elitje a társadalomnak már a középkor óta egységesen nemességnek (nobilitas) nevezett földbirtokos csoportjai voltak. A nemesség jogi helyzetét a Werbőczi István országbírói ítélőmester által 1514-ben kiadott Hármaskönyv foglalta össze. Ez a szokásjog alapján összeállított jogkönyv elsősorban a nemesi magánjogot igyekezett rendszerezni. Jóllehet soha nem emelkedett törvényerőre, mégis évszázadokra meghatározta a magyar jog fejlődését, és alapot szolgáltatott a nemesi jogok védelmére. Werbőczi szerint a magyar nemesség egy és oszthatatlan, minden rétegét ugyanazok a jogok illetik meg. A Hármaskönyv I. rész 9. fejezetében (ezt szokták latin nevén Primae nonus-ként is emlegetni) lefektetett 4 alapvető szabadságjog a következő: 1. a személyes szabadság joga, 2. a királyi bíróság alá tartozás, 3. az adómentesség, 4. az ellenállási jog. Ezekhez aztán a magyar nemesség — az utolsót kivéve — körömszakadtáig ragaszkodott. A nemesi társadalmat a földbirtokok nagysága mellett rangbéli különbségek is taglalták. Nálunk is érvényesült az egész korabeli Európában ismert íratlan szabály, hogy a rang nem szakadhatott el a vagyontól. A nemesi társadalom csúcsán a nagybirtokos bárók álltak. Közöttük is megkülönböztették az „igazi" bárókat, akik közé az ország főméltóságai tartoztak (nádor, országbíró, tárnokmester, a bánok stb.), valamint a „név szerinti" bárókat, akik tisztséget nem viseltek. A báróság kritériuma a 15. század vége óta a független nemesi bandérium kiállításának joga volt. A bárók a bíróságok előtt kiváltságokat élveztek és már a Habsburgok uralma előtt is rendszeresen részt vettek a királyi tanácsban. Rendi címük és megszólításuk a „nagyságos" volt. Ez a jelző feleségeiket és lányaikat is megillette. A köznemesség sem volt egységes társadalmi réteg. (Megjegyzendő, hogy ezt a kifejezést a korszak nem ismerte, helyette a „nemes" szót használták.) A jobb módú középbirtokos nemesség köréből kerültek ki a vármegyék hivatalvállalói és országgyűlési követei. Rendi címük és megszólításuk a „vitézlő" volt, feleségüket pedig „nemzetes asszony"-nak szólították. A kisebb, néha csak egyteleknyi vagyonnal rendelkező kisnemesek száma rohamosan nőtt a török kor kezdetén, sőt megjelentek a birtokkal nem, csak címeres levéllel és nemesi jogokkal rendelkező nemesek. Számukra nem volt más lehetőség, mint egy nagyúr szolgálatába szegődni. Ezek a szolgálattevők a nagyúr családjához tartoztak, és munkájukért éves fizetést kaptak. Közülük kerültek ki a várak várnagyai, a birtokok tiszttartói, a főurak titkárai. Jóllehet, a nemesség társadalmi mobilitási lehetőségei ebben a korban már beszűkültek, de mind a társadalmi felemelkedésre, mind a birtokgyarapításra adódott néhány lehetőség. A nagyúr szolgálatába állt köznemes és a vármegyei tisztségviselő többnyire előnyös házasságkötésekkel tudna növelni vagyonát, mivel egyre kevesebb volt a magszakadás miatt szabadon adományozható, valamint a hűtlenség miatt elkobzott birtokok száma. A nemességgel kapcsolatban kell megemlíteni a köznemesi származású, értelmiségi munkát végző réteget, a Zala vármegye első közgyűlési jegyzőkönyvének címlapja, 1555. 85