Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

Előzmények (a kezdetektől a magyar honfoglalásig) - Szőke Béla Miklós: Mosaburg – Zalavár

Zala megye ezer éve A lelőhelyen a templom építése előtt állt már egy település, ami nagyjából egyidős lehet Priwina megtelepedésének idejével (840-es évek eleje). Több, egymástól azonos távolságban előkerült, deszkával kibélelt kút, továbbá tárolóvermek és nagyobb, szabadon hagyott felületek alapján nagyjából körülhatárolható a telep egyegy telke, melyeken a templomhoz hasonló, „talpas" boronaházak (lakó- és gazdasági épületek) állhattak. Egy-két évtizednyi használat után azonban ezt a települést felszámolták, a felszínt elplanírozták és a sziget legmagasabb pontján egy palánkfallal körülvett, négyszögletes nemesi udvarházat emeltek, amelynek bejárata dél felé nyílt. Az udvarházon belül középtájt állt a fatemplom, míg a bejárattól nyugatra, egy, a sírok által ugyancsak üresen hagyott területen állhatott az a szintén földfelszíni „talpas" ház, amely a templomot építtető világi vagy egyházi személy lakóépülete volt. Udvartartása a templom körül feltárt nagyszámú sír alapján ugyancsak népes lehetett. A sírok leleteiből következtetve az itt eltemetettek társadalma erőteljesen differenciált volt: magas fokú ötvösismereteket mutató aranyozott ezüst ékszerektől szerény bronz ékszerekig minden típus előfordul, bár a sírok háromnegyed része a keresztény előírásoknak megfelelően teljesen melléklet nélküli. Az ásató, Müller Róbert a templomot a Conversio alapján Wittimar templomával azonosítja, azzal érvelve, hogy amikor 865-ben Krisztus születése napját Adalwin, salzburgi érsek Priwina várában ünnepelte meg, a következő napon Wittimar birtokán szentelt fel egy templomot Szt. István első vértanú tiszteletére. A feltevés javára szól, hogy a sziget Priwina (Kocel) várához valóban közel fekszik. Ám ezen az alapon akár a récéskúti bazilika is azonosítható a Wittimar birtokán álló Szt. István protomártír templomával. A Karoling-birodalom legkeletibb határtartományának — provincia Pannóniáé, plaga orientális, Oriens — я birodalomba tagolása, népességének a kereszténység közös nyájába való terelése egy addigra már többször kipróbált forgatókönyvnek megfelelően zajlott, hasonlóképpen, mint ahogy alig néhány évtizeddel korábban bajor, fríz és szász földön, vagy éppenséggel a szomszédos Karintiában. A térség avar történetét a frank uralkodó 811-ben Aachenben, az összes érdekelt politikai tényező részvételével tartott konferenciával befejezettnek tekintette. Az itt hozott döntésnek megfelelően provincia Pannóniáé ettől kezdve a Karoling-adminisztráció alá tartozott, amely számára esetleg csak a napi ügyintézés szintén jelentett problémát, hogy lakói alig valamivel korábban még az avar kagán alattvalói voltak. A provincia meglepően kevés konfliktussal, néhány évtized leforgása alatt egyenrangú társává vált a birodalom többi területének. Civitas Priivinae feltárt világi és szakrális épületei Német Lajos birodalmában is épülhettek volna, a sírokban nyugvók viseleti tárgyait ott is viselhették volna. Pannónia provinciát Nagy Károly és utódai a birodalom szerves részének tekintették, ennek megfelelően adományoztak ott birtokokat, s bízták a lakosság keresztény hitének ápolását a salzburgi érsekségre. Priwina és fia Kocel ebben a Karoling provinciában voltak a császár hűbéres alattvalói, grófjai {comes) — s hogy róluk többet tudunk, mint a tartomány más grófjairól, azt csak annak köszönhetjük, hogy Kocel a 860-as évek végén aktívan támogatott egy bizonyos „Methódius nevű bölcset", és annak közvetlenül Rómától függő püspökségének ügye mellé állt. A korabeli művelt Európába tagolódásnak ezt az ígéretes kezdeményét szakították meg a 9. század végén megjelenő honfoglaló magyarok. A Mosaburg (s valószínűleg a többi, név szerint nem ismert dunántúli központ) körül virágzó kora feudális gazdaságok urai a birodalom védettebb belső területeire, főleg Bajorországba húzódtak vissza, birtokaikról csak annyira gondoskodva, hogy azok birtokjogát a későbbi uralkodókkal többször is megújíttatták. Az elárvult birtokok lassú romlásnak indultak, a Conversio hagyományozta — jórészt az alapító birtokos nevéből képzett — nevük feledésbe merült, szolgálónépeik nagy része biztosabb megélhetést nyújtó vidékre költözött. Akik pedig helyben maradtak, azok jó részének is — nem kis részben az őseikkel rokon új nomád nép, a magyarok hatására — megingott az amúgy is friss és törékeny keresztény hite, templomaikat elhagyták vagy világi célokra használták fel őket. A Szent István alatt érkező (visszatérő) térítők tehát jórészt elölről kezdhették elődeik munkáját. 30