Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

Újjáépítés és a polgárosodás kezdetei (1690–1849) - Bíró Friderika: A Göcsej a 19. század elején

Zala megye ezer éve de a tájegység társadalmi differenciáltságának és a parasztság földdel való ellátottságának is köszönhette hosszú életét. A 19. század derekára az irtásos-parlagoló föld-használati rendszer egyre inkább háttérbe szorult vidékünkön. De a paraszti gazdaságok növénytermesztése csak nehezen tudott elszakadni a századokon át termelt hagyományos fajtáktól. A gabona-féleségek közül szinte századunk közepéig nagy szerepet játszott a rozs meg a búza, és fontos takarmánygabona volt az őszi árpa. Zabot keveset vetettek. Kedvelt növény volt a köles és a hajdina. Nagy múltja van a kender- és a lentermelésnek is. Tájunkon a paraszti jobbágygazdaságok szerves részét alkotta a szőlő is. A zalai dombok lankái mindig is alkalmasak voltak szőlőtermesztésre. Itt a szőlőművelés és a bortermelés igen nagy múltra tekint vissza. A legjobb borokat Göcsej északi részén termelték, de híres volt a Kökényes-mindszenti, kőhegyi, a zalatárnoki, tófeji és pákai szőlők leve is. Göcsej múlt század eleji gazdálkodásában igen nagy jelentősége volt az állattartásnak. Az irtásos parlagoló gazdálkodási mód összefüggött a külterjes, rideg legeltető állattartással. A szóban forgó táj korabeli állattartására főként a szarvasmarha tenyésztés volt jellemző, de szép számmal tartottak sertést, juhot és kevesebb lovat. A göcseji nép életét, sorsát és életformájának alakulását meghatározta a „mindent átfogó erdő". Az erdő adta az épületfát, a tűzifát, az erdő fedezte a paraszti munkához oly fontos szerszámnak valót, de a gazdaságok háztartási és gazdasági eszközkészletét is. Régen alig volt olyan göcseji férfiember, aki ne értett volna a fa megmunkálásához. Az önellátó paraszti életforma élelmiszer-szükségletét is részben az erdő biztosította. Az erdei gyűjtögetés nemcsak sok segítséget jelentett az arra rászorulóknak, de a nagy szakértelmet és gyakorlatot kívánó gombászás, erdei gyümölcsszedés, gyógyfű- és vadmézszedés, madarászás sok örömöt is adott. A fakitermelés és makkszedés, a szénégetés, a hamuzsírfőzés pedig sok szegény parasztembernek nyújtott biztos jövedelmet. A nyugati határszélünk széles sávjában a paraszti életforma azonos utakat járt be. Úgy tűnik azonban, hogy közülük éppen Göcsej régies paraszti világa maradt fenn legtovább, ami a tájegység sajátos történelmi múltjában, különböző múltú és jogállású társadalmi csoportjainak korán kialakult és századunk elejéig tartó, egyidejű elkülönítésében és együttélésében keresendő. Tájegységünkön évszázadokon keresztül a határőröknek, a várnépeknek, várjobbágyoknak részben nemességbe olvadt, részben jobbágysorba süllyedt utódai éltek, és élnek ma is. A sajátos természeti viszonyok, a jellegzetes földrajzi tényezők és a közös történelmi múlt egyforma lehetőségeket kínált az itt megtelepedett vegyes jogállású népek paraszti kultúrájának és életformájának. Göcsej középső és északi részén helyezkedtek el azok a kisnemesi falvak, amelyeknek lakossága szinte teljesen vagyontalan volt, és sokszor egy jobbágyteleknél sem nagyobb saját nemesi telkén, paraszti módon élő kisnemesekből tevődött össze. A paraszti sorban élő nemesek évszázadokon keresztül egymásra utaltságban éltek a velük együtt lakó vagy a környező falvakban élő jobbágyokkal. Életformájukat nem választotta el éles határ, hiszen a legtöbb esetben maguk is szántottak-vetettek, gazdálkodtak. Életmódjuk is azonos volt, fa-, sövény- vagy éppen földfalú házban laktak, amit zsúppal fedtek. Berendezési, használati tárgyaik is egyformák voltak. Sokszor csak a nemesi kiváltságlevél és a nemesi öntudat jelezte a társadalmi elkülönülést. A 19. század eleji göcseji vidékek és a vele szomszédos területek népi kultúráját a jellegzetes hagyományos paraszti világ és életmód határozta meg. Ez az ún. önellátó gazdálkodáson alapuló életforma szinte egészen a 19. század végéig szilárdan tartotta magát területünkön, a századfordulóra azonban felbomlásnak indult, és az elkövetkező évtizedekre alapjaiban fel is bomlott. Ezer éve itt élő göcseji nép hagyományos paraszti kultúráját a mai kor embere már csak a múzeumokban ismerheti meg. Az ország első szabadtéri múzeuma, a Göcseji Falumúzeum és a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum épületei régmúlt idők hangulatát elevenítik fel. Visszavezetnek minket a korábbi századok paraszti világába. Szinte ott sétálunk a szelíd, lankás zalai dombokon... a zsúptetős házakból a szegek vidékének különös meleg hangulata árad... A lakásbelsők, a füstöskonyhák belvilága, a díszes cserépkályhák, a szépen faragott asztalok, a padok, festett ládák, szebbnél-szebben faragott széktáblák, a képek, a különböző eszközök, a szép hímes szőttesek, a 10—20 évvel ezelőtti hagyományos paraszti világot hozzák közelebb hozzánk. Néha úgy érezzük, hogy ott vannak közöttünk a régi határőr népek, a várszolgák, a várjobbágyok, nemesek és parasztok kései leszármazottai. Azok a parasztemberek, akik megőrizték a bennünket körülvevő tárgyi világot, nemzeti örökségünk egy-egy szeletét. 5 144