Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

Újjáépítés és a polgárosodás kezdetei (1690–1849) - Turbuly Éva: A megye újjászervezése

Zala megye ezer éve járássá szerveződése a század közepére tehető. 1596 és 1716 között külön járásként kezelték Somogy megyének a királyi Magyarországhoz tartozó területét is. Mivel a processusokat a korabeli iratokban szolgabírájuk nevén emlegették, azonosításuk csak a 18. századtól biztos. Ez alól ismét kivétel a Muraköz, amelyet csaknem mindig nevén neveztek. A szolgabírókat a 18. század elejétől kezdték főszolgabírónak nevezni, alszolgabírákat a 16. század végétől ismerünk név szerint. A járások nagyságától függött, hány alszolgabírót (2-3), esküdtet (4-12) választottak. Legnépesebb a kapornaki nagyobb járás tisztikara volt. Az adóalap összeírások 1750-ig a régi járások és uradalmak szerint történtek. Muraközre a 18. századtól a megye határozata alapján az adó egyötödét szabták ki (quintalitás). A megyei mellett tehát létezett és egyre több, részben közigazgatási, részben bíráskodási feladatot kapott a járási adminisztráció is, ahol azonban a század első felében még a szóbeliség volt meghatározó. Járási székhelyek hiányában a központ a mindenkori főszolgabíró kúriája volt. Beosztottjai is lakóhelyükről járták körbe a körzetükhöz tartozó falvakat. Ezért tartották fontosnak a járásban lakást. Volt példa rá, hogy hiányában lemondott a tisztviselő. A községeknek még alig volt írásbeli igazgatásra alkalmas emberük. Egerszegnek, a megye székhelyének is csak a 18. század közepétől volt jegyzője, aki egyben a kántor, tanító és malombíró feladatait is ellátta. A megyei igazgatás központi szerve a közgyűlés (generalis congregatio) volt, amelyet évente 6-12 alkalommal hívtak össze. Sürgős döntést igénylő esetekben egy kisebb stáb, a tisztviselők és a közvetlenül érdekeltek ültek össze a rész(particularis) gyűléseken. A tisztújítás, éves adókivetés elfogadása, és felosztása, a nemességvizsgálatok és az armálisok publikálása csak közgyűlésen történhetett, mivel nagy nyilvánosságot kívántak, a megye egész lakosságát érintették. A közgyűléseken és törvényszékeken, amelyeket gyakran közvetlenül egymás után tartottak, az alispán, vagy helyettese elnökölt. Jelen voltak a jegyző, a főszolgabírák egyegy beosztottjukkal, az uradalmak képviselői (őket az alispánokkal együtt név szerint sorolták fel), és többnyire az adószedő is. A főispán, a megye legnagyobb földbirtokosai és az egyházi méltóságok csak kivételes esetekben, tisztújításkor, főispáni beiktatásokon, különleges horderejű, vagy őket közvetlenül érintő ügyek tárgyalásakor jelentek meg. Megyegyűlést a fő-, vagy alispán, illetve maga a közgyűlés hívhatott össze, a Zala vármegye és a^Althan család címere a bandériumi ^ás^lón területén élő vagy Ott birtokos nemesek (Göcseji Múzeum, Ma^ur Ildikó felvétele). és egyházi intézmények vehettek rajta részt. A napirendi pontok meghatározott sorrendben következtek, elsőként a királytól, nádortól, központi kormányszékektől érkező megkereséseket tárgyalták meg. A közgyűlés eseményeit már a 16. század közepétől jegyzőkönyvben rögzítették. Ezek a korábbi időkből meglehetősen hiányosak, 1716-tól azonban sorozatuk teljesnek mondható. Leglátogatottabbak a tisztújítások voltak. Erre 1712 és 1747 között hét alkalommal került sor. Ebből is látszik, hogy az 1723:53. tc.-et a háromévente kötelező tisztújításról még nem tartották be. A jegyző, a század harmincas éveiben feltűnő tiszti ügyész és az adószedő állása a szükséges speciális ismeretek miatt nem választott, hanem kinevezett tisztség volt. Az alispánt és a főszolgabírókat a főispán 4-5 jelöltje közül választották, általában az első helyen jelölt régi officiálist. A tisztviselőktől megkívánták a magyar honosságot, a választottaknál a nemesi rendbe tartozást, Zalában a katolikus hitet is. Megválasztásuk az eskütétellel emelkedett jogerőre. „Munkáltatójuk" a közgyűlés volt, az okozott károkat, tartozásokat meg kellett téríteniük. Bár a megyei tisztségviselést „nobile officium"-nak tartották, rendszeres fizetéssel és esetenkénti jogi eljárási, illetve napidíjjal járt a köz szolgálata. A 18. század 20-as éveitől az adószedői számadásokból tudjuk, hogy a főispán évi 1500, az alispán 600, a jegyző 400, a főadószedő 450 forint rendszeres juttatásért végezte munkáját. A főszolgabírók 150, az alszolgabírák 40 forinttal zárták a sort. 116