A Göcseji Múzeum jubileumi emlékkönyve 1950-1960 (Zalaegerszeg, 1960)
Régészet - Csalog József: Híd- és dorongutak Zalavár környékén
138 CSALOG JÓZSEF A természetes úton, vagy mesterséges beavatkozás folytán kiszáradt tőzegterületnek ezt a megsüppedését már ismerjük. A Zala völgyében a megsüppedésnek egyik következménye az, amit László Gábor a zsugorodó lápterületeken élő égerfákról mond. 3 Szerinte „az égerfa gyökerei rendes körülmények között közel a felszínhez szétterjedők; ha azonban tőzegtelepbe hatolnak, növekedésük irányát könnyen megváltoztatják, és a tőzegrétegen keresztül az ásványi altalajt keresik meg. Ilyen módon az égerfa tőkéjéből ívelt gyökerek indulnak ki, amelyek, ha alattuk a tőzegláb lecsapolás folytán összeülepedik, felszínre kerülnek és a léggyökerekhez hasonló ún. karos támasztógyökerekké lesznek." Nagyon jól szemlélteti ezt a folyamatot László cikkében a 301. ábra, melyen a szabadra került gyökerek jó két méter magasságban láthatók. Hasonló jelenséggel találkoztam 1950 nyarán Zalavár könyéki ásatásaim során. Akkoriban tett megfigyeléseim azonban nem élőfára vonatkoztak, hanem régészeti szempontból fontosak, és egyben igen sürgős feladatainkra is figyelmeztetnek. Ilyen maradványokat találtam Zalavártól délnyugatra kb. 2 kmnyire, a Borjúállás sziget és egy attól délnyugat-délre fekvő másik, név nélküli sziget között 1950. évi terepbejárásom alkalmával. Az említett helyen két egymástól 4,1 méternyire fekvő párhuzamos sorban, egymástól 80—100 cm-nyire levert cölöpök sora látszott ki a legelő füvéből. A cölöpök 20—30 cm átmérőjű héjazott és több esetben megállapíthatóan négyszögletesre faragott tölgyrönkök. Hosszúságukat nem ismerem, de más helyeken szerzett tapasztalataim szerint kihegyezett alsó végüket a tőzeg alatti agyagos, tavikrétás altalajba verték be, s így kb. 2,5 m hosszúak lehetnek. Jóllehet fájuk már eléggé korhadt, a tőzegben lévő részük még jól tartja magát, s véglegesen csak ott pusztulnak el, ahol — felső végükön, — a szabad levegővel érintkeznek. Sorsuk hasonló a kiszáradó, összeülepedő tőzeglápon álló égerfáéhoz; körülöttük leszáll, összetömörödik a tőzeg, alsó végük a szilárd altalajra támaszkodik, s így tetejük évről évre jobban és jobban kibúvik a felszínre. Szabadra kerülő részüket a napfény kiszárítja, megkeményíti, máskor az eső áztatja puhára, s megindul szétrepedés és rothadás formájában a pusztulásuk. A Zala völgy lápja azonban még mindig továbbszáradóban van. A cölöpvégek ezért viszonylagosan még mindig egyre magasabbra kerülnek, s így a kiemelkedés lépést tud tartani a cölöpvégek lekorhadásával. Baj csak ott van egyelőre, ahol a cölöpsorok között már kaszáló fekszik, vagy ahol a szántóföldeik terjeszkednek ki az egykori berek helyére. Az ilyen helyeken a zalaváriak a kaszára veszélyes, vagy a szántást akadályozó cölöpök tetejét 30—40 cm-re körülássák és baltával kivágják. Kiválóan értenek a zalaváriak ahhoz is, hogy a cölöpöket kocsirúdra kötött lánc hurkos végébe fogva s a rudat egykarú emelő módjára használva kihúzzák e'gészen. A kihúzott, nyáron át kiszáradt fákat télen sokan eltüzelik. A tőzegből kibúvó cölöpök pusztítását megakadályozni nem lehet. Nagyon fontos lenne azonban, hogy a cölöpök helyét a gócpontoknak bizonyuló szigetek körül pontosan és darabszámra, a Zalavár környéki utak többi szakaszát pedig az útvonal irányának rögzítésével pontos mérnöki 6 László Gáibor, A balatonmelléki tőzeglápok és foeükek. A Balaton Tud. Tan. Eredm. ШИЗ, 571. o. és 301. ábra.
