Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Magyar városok monográfiája IV. (A Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala. 1929)
Kiskanizsa az etnografia tükrében, írta N. Szabó Gyula
öltözik a férfinépség is. (A legtöbb gazdának és gazdagyereknek van fekete ruhája). Tort még ma is tartanak Kiskanizsán. (Nagykanizsán is.) Ha a tor elmarad, az a szegénység jele. Nemrégen még a legkisebb gyermeknek is volt tora. Ha már ez a szokás egyre halványul. A torokon először felállva imádkoztak. Azután ettek-ittak. Közben emlegették a halottat. Elmondták szokásait, felsorolták érdemeit. Ha felnőtt legény, vagy leány halt meg, a tor nagyobb volt, mert az a »szegín megboldogút lakodamcm. Még ezelőtt pár évvel is ez a lakodalom a jobb-jobb házaknál reggelig tartó nagy lakodalom volt. 1) Ma sem ritkaság. Néha — a bor hatása következtében — daloltak is. Az is előfordult, hogy táncoltak. De csak egy ilyen esetre emlékeznek az öregebbek. »Megszólta őket az egész falu.« Kiskanizsán ma a virrasztókon és torokon ez a felfogás érvényesül : illedelmesen, komolyan viselkedni. Ellenben még a közelben néha az undorodásig elfajult némely virrasztó és tor. Tombol a tánc, a jókedv, ürül a kancsó, száll a duhaj és a trágár dal és piszkit a részeg, mocskos szavak árja. Az etnográfia azonban ezek felett sem törhet pálcát. Ösi, igen ősi szokás ez. Onnét ered : tagadjunk minden változást, változtassuk tánccá, dallá, örömmé a bánatot, a gyászt és lakodalommá a halált. Másik eredet : a halott lelke köztünk van. Együnk, igyunk, hogy a bor, az étel gőzével, illatával a halott jólakhasson. Táncoljunk, daloljunk, hogy a halott lelke felviduljon. A rút szokásnak tehát pogányos jóindulat a forrása. Némely helyen táncolnak, sőt táncoltak is a sírnál. Ezt a »lakodalmi táncot« különösen a szerbek, szerb cigányok, bolgárok, délvidéki németek őrizték meg. A szerb cigány még ma is disznót öl és muzsikaszóra táncol, ha felesége meghal. A mult század derekán Pécskán (Bácska) még táncoltak a sírnál. Említettem, hogy a kiskanizsai virrasztókon is játszották valamikor a birózást. Ez meg az ősi halottas táncnak volt a csökevénye. Némely vidéken a halottas tánc árnyalata disznótorokon még látható. Valaki lefekszik a földre és a disznófőt alfelére teszik és szilajul körültáncolják. Ha a disznófej leesik, mindenki rávág párszor. Hosszú kutatás után sikerült megtudnom, hogy egykoron — még 1848-ban is — zászlóskópjásan temették el a halottakat Kiskanizsán. Másszínű volt az ifjak, másszínű az öregek zászlaja. A színre már nem emlékeznek. öseleink a halott útját veszedelmes útnak tartották. Nemcsak a magyar ősök, hanem a mongolok, törökök, kirgizek, kalmükök, a hunok is. Annak tartják Ausztrália vadjai is. Ezért tették kezébe a kopját, a kardot. Legyen mivel védekezni. Később a szokás fajult és a kopját a sírra tűzték. A kópjás temetés legerősebben rokontörzseinknél és nálunk fejlődött ki. A kalmükök és kirgiszek kópjás-zászlós temetése olyan volt, mint a régi magyaroké. A kópjás temetés még több helyen szokásban van. Egyes vidékeken később csak a nemeseket temették el kópjásan. Kemenesalján öreg sírokon még találni kopjákat, de csak törzsökös köznemesek horpadt sírjain. Végigjártam a kiskanizsai temetőt : kopját nem találtam. Feltűntek azonban a magas keresztek. Ezek bizonyos törökös hatást árulnak el. *) Megemlítem : más a virrasztó, más a tor. Sokan ezt a két szokást összetévesztik. — 355 — 25*
