Novák Mihály: Zalavármegye az 1848-49. évi szabadságharcban (1908)

Szeptemberi napok

fú előttem, hogy édes atyám gutorföldi lakos korában egyszer nyári éjjel kivitt ölében megmutatni az azon réten ide s tova lebegő gyertyásokat vagyis lidérczeket. Oh Istenem! oly jól esett nekem ezen visszaemlékezés, ezen viszontlátása szülőföldemnek, melytől 1831. évben szakadtam el, midőn édes atyám Alsólendván a postamesteri jogot s birtokot örök áron megszerezvén, oda átköltözött. Délre borzasztó rosz útban, vendégmarasztaló agyagos sárban beértünk Söjtörre, itt én s kapitányom Séllvey Elek földesúrhoz szállásoltattunk : öreg ur volt már, tősgyökeres magyar ember a javából, a nemeséből, édes atyámnak jó ismerőse s barátja volt, s ezen viszonynál fogva szives fogadtatásban részesültem, két leánya otthon volt még akkor, kiknek egyike később Sümeghy Ferenczné, másika Szabó Imrénélett. Azonban aligpihentünk meg, alig voltunk még az ismerkedés kezdetén, máris recsegtették a dobokat]eladásul tovább masirozásra, mely igazán oly lóvesztében történt, hogy méltán kérdezhettük az egykori Benyovszky Mórral : „Quo fata ferrent?" Utunk Söjtörön till kopár, sárga-agyagos, vízmosásos fensikon vezetett Felsöhahótra ; teljesen kimerülve értem oda, mert az agyagos sártól czizmám egészen megcserepesedvén, lábamat feltörte, mely seb iszonyú fájdalmat okozott, azért nem is fogadtam el kijelölt szállásomat, hanem csak a korcsmában maradtam s meleg fagygyuval gyógyítottam lábaimat, csizmámat pedig megtisztogathattam s olajjal jó erősen bekenettem, mert ennélkül tovább semmi áron se mehettem volna gyalog. Felsöhahóton háltunk e napon. Szeptember 13-án reggel felkeltem, csizmáimat könnyen felhúzhattam, hogy lábaim nem is fájtak; délig Felsöhahóton maradtunk, a hol pénz- és kenyérkiosztás történt századunk számára, én pedig üres időmet arra forditám, hogy ott lakó rokonaimat: a Fölnagy családot és Miskeyt meglátogattam; ebéden azonban a vendéglőben voltam, mert minden perezben vártuk a jelt az indulásra, a mi csakhamar be is következett s mi Pötréte és Felsőrajk falukon át tovább folytattuk utunkat Pacsa felé. A mint Felsőrajkot elhagytuk, a keleti irányban igen nagy égés tűnt szemünkbe s miután már sötétedni kezdett, az égés folyton rémesebbnek látszott, — egyszerre aztán megálltunk s mi tisztek Gyika Jenő őrnagygynl összejővén, azon tanakodtunk, váljon nem Jellasich vad népe gyujtogat-e ott s pusztítja a szegény magyar embernek véres verítékkel szerzett