Novák Mihály: Zalavármegye az 1848-49. évi szabadságharcban (1908)

A 47-ik önk. honv.-zászlóalj tört.

2B5 g. t önként üldözni? Erre én kiléptem a sorból s jelentettem, hogy kész vagyok a felhívást követni, megyek az ellenség után. Az engedély meglevén adva, elkiáltottam: Fiuk! Aki nem fél, utánam! — — Jöttek többen; s tán az egész zászlóalj velem tart, de midőn a 34-ik legény jött, a híd ketté szakadt, 33-ad magammal túlnan maradtam ellenséges földön. Hallottam, mikor Perczel utánam kiáltott, hogy ne menjek előre, mert az ellenség megsemmisít, . . . de mi magyar bátor_ sággal nyomultunk az ellenség után. Még is, hogy csekély számunk föl ne tűnjék, füzesbokrok között egész csendben mintegy fél óra hosszáig mentünk, mikor egy faluba értünk, hol az ellenség egy része a házakban lappangott. Mintha egy erős sereg élőcsapata volnánk, két csapatba osztva magunkat, egyik oldalon Bessenyei György (utóbb Zalaegerszegen kir. főügyész), a másikon én bizonyos Tekésy nevű huszárőrmesterrel támadtuk meg a házakból, csűrökből reánk lövöldöző ellenséget annyira, hogy kivertük őket a házakból. A község végén egy, körülbelül 600 főből álló csapatra bukkantunk, kik amint lőtávolba értünk, elkezdtek lövöldözni, 7 vagy 8 „pluten feiert" reánk eregetni ; mi ennek ellenére is c satárlánczban mentünk közelebb. Látva, hogy csapatomban golyóik nem találnak, társaimat buzditottam, mig egyszercsak láttuk, hogy a zászló meghajlik, mire egy öreg kapitány fehér zsebkendőt kötve kardja hegyére, közeledett hozzánk s kardját átnyújtotta. Mi természetesen megkezdtük a lefegyverzést. Ekkor jött hozzánk egy fél század Sándor-huszár, ezeknek a foglyokat átadtuk. Innét Csáktornyáig nyomultunk. Itt századommal azonnal kémszemlére küldettem ki. Csáktornyán tul egy báró családhoz (nevére nem emlékszem) szállásoltak be. Mi tisztek a kastélyban, a legénység kivül őrködött a család személybiztonsága felett. Kevés idő múlva a friedaui csata előtt mint utócsapat állottunk. Innét étlen-szomjan elfáradva, 36 órai folytonos menés után Csáktornyára tértünk vissza. Ekkor itt kaptuk a „47-ik honvédzászlóalj" nevet. E keresztség után kezdődtek csak az igazi megpróbáltatások, folytonos lánczolata a nehéz küzdelmeknek. Az egész zászlóalj visszaindult befelé Moórig. Itt találkozott a két ellen, mely reánk nézve szerencsétlenül végződött. (1848. decz. 31.)