Halis István – Hoffmann Mór szerk.: Zalavármegyei Évkönyv a Millenniumra (1896)

A magyar történeti dráma. Hevesi Sándortól

286 Nálunk Magyarországon különösen nagy jelentősége volt s van is a drámai művészetnek. A színészet talán sehol és soha a világon nem teljesített olyan magasztos hivatást, mint nálunk a mult század végén s a jelen század első felében. Míg a művelt európai nemzeteknél jobbára csak szórakozás és mulatság tárgya és eszköze volt a színpad, nálunk az édes nemzeti nyelv menedéke. A nemzeti nyelv ápolói és terjesztői a szinészek voltak s az első drámaíró, a kit e néven lehet nevezni : Kisfaludy Károly a nemzeti eszme szolgálatába bocsájtotta tollát, mitsem hajtva a művészeti követelésekre. Ő maga gűnyolta ki néhány epigrammjában a hazafias szólamok pattogtatását. Első művét (Tatárok Magyarországon) ekképen bírálta meg : Sok hazapuffogatás, ok semmi, de szörnyű magyarság. Bundás indulatok : oh be tatári műv ez. Az Ilkáról sem ír gyöngédebben: Jámbus-e, próza-e vagy micsodás mű ? Dráma, pedig szép Szép ? Hm ! Győz a magyar s tapsra ez ottfen elég. Később természetesen jobb napok derültek a magyar történelmi drámára. Akadtak tehetségesebb művelői: Szigligeti, Dobsa, Csiky Gergely. Egyik-másik szinműirónk fölvitte a közepesig, de a szó szoros értelmében jó történelmi drámát egyikük sem produkált. Szigligeti kezdetben a franczia romantikusok példáján indult s borzalmasságokkal tömte meg a darabjait. Dobsában volt sok holdvilágfalás, sőt itt-ott igazi poézis is; irt néhány megható és erőteljes jelenetet, de nincs egyetlen drámája, mely egészében megállaná a helyét. Csiky Gergely egész életében maga volt a józanság és az egykedvű szürkeség. Történelmi alakjai diszes köntösbe öltöztetett nyárspolgárok s nem is csoda, hogy históriai drámái sorba buktak a színpadon. S mit szóljunk a többiekről ? Obernyik Károly, Czakó, Hegedűs egészen letűntek a színpadról, Bartók, Dóczy, Rákosi Jenő históriai drámái sem tartós hatásúak. Egyetlen drámánk van az egész irodalomban, mely tárgya helyes megválasztásánál és erős nemzeti érzéseinél fogva már néhány évtized óta állandóan a színházak műsorán szerepel s ez Katona József Bánk-bánja. Nem is csoda, hogy megtették remekműnek. Magyaros szelleme kedvéért szemet hunytak nagy gyöngéi előtt s a kritika minden áron leplezni akarja fogyatékosságait. Annyi bizonyos, hogy Katona megtalálta azt a témát, mely körül forog az egész magyar történelem, megtalálta azt a helyzetet, mefy az ezeréves történelem változatai közepette is folytonosan ismétlődött, megtalálta egy igazi nemzeti tragédia alapját. A mi nagy nemzeti tragédiánk Szent Istvánnal kezdődik. Szent István válaszúton állott. Választania kellett a saját jóléte s a nemzet boldogulása között. A mult szomorú példája előtte lebegett. Regék szállottak a hunok és avarok elhunyt dicsőségéről és Szent István jól tudta, hogy a nemzet csak az esetben fog megélni az idegen és keresztény nemzetek közepette, ha letesz ősi hitéről, vallási hagyományairól s megnyitotta az idegenek előtt nemcsak az ország-, hanem a trónhoz is. Az idegenek beözönlésével megkezdődik a nagy nemzeti tragédia első felvonása. Idegenek veszik körül a magyar király trónját, mialatt Árpád vérei idegen hazában bolyonganak. A magyar nemzet nem boldogulhatott volna Európában az idegen elemek segitsége nélkül, de az Árpád dinasztiát a beléje oltott idegen vér elsorvasztotta, megölte. Idegen királynék szabtak törvényt, idegen urak ültek a nyakunkon, idegenbe vitték az ország kincseit. A magyar nemzet egész története nem egyéb, mint az idegen elem ellen való harcz s a törekvés, hogy a maga egyéniségét érvényre