Halis István – Hoffmann Mór szerk.: Zalavármegyei Évkönyv a Millenniumra (1896)

Balaton-Füred. Mangold Henriktől

187 közélet egyes kimagasló magyar alakjairól ; az apostolok cselekedeteibe való életadatok ezek, hogyan kell a magyar hitre téríteni az idegen ajkú népet. A Gondviselés nem csak a múltban a jelenben is küld ide ilyen apostolokat, a kiken megtörik a sötét szellemek ellenséges hada. Itt minden tisztviselő, az intelligentiának minden tagja nemzetapostol is, legszentebb missióval ellátva, fegyvere a türelem, igazság és szeretet, a ki ezt nem érti meg — az távozzék innen, a haza szent neve kéri erre. Sehol sincs nagyobb alkalom zsarnokoskodni, mint itt Muraközben, ez egyszerű csalafintamentes jámbor nép oly hiszékeny, naiv, mint a gyermek, csak az nem csapja be, à ki nem akarja ; hány szomorú legenda beszél e nép kifosztása és megzsarolásáról és ezer szerencse, hogy nem játszik szerepet ebben a magyar. Megtartjuk Isten segítségével Zalamegye szép leányát Muraközt magunknak, el sem kívánkozik tőlünk soha; a magyar társadalom szeretettel öleli keblére a vele rokonérzelmü idegen ajkú népeket; ugy szereti, talán még jobban, mint édes gyermekeit. Elküldte már hozzánk is szeretete jeléül áldást osztó testvérjeit a Dunántuli Közművelődési Egyesületet, az ő nyomába még szebb élet derül fel itt, majd megérjük azt is, hogy a muraközi Hunyadiak, Zrínyiek és Szilágyiak beszélnek magyarul és tisztán. Igen helyesen kezdte meg a D. K. E. az ő nemes missióját ovodák felállításával, mert csakugyan a gyermekeknél kell kezdeni a magyar evangélium hirdetését, mint a szeretet apostola mondotta : Bocsássátok hozzám a kisdedeket. Ti jó magyar testvérek, a kik bent a haza legmelegebb ölében talán minden esztendőben egyszer hallotok idegen nyelven beszélni, ti nem értitek meg, milyen jól esik a magyar kebelnek, mikor itt ezek a horvát apróságok, a diák gyerekek magyarul kezdenek az emberrel péterbácsizni, én az Eol hárfáját nem hallottam soha, de nem hiszem, hogy szebben szólna, mint ez a horvát izü magyar beszéd, ugy megcsiklandozza az ember szive tájékát, hogy öröm könyek potyognak le az orczáján ; oly jól esik a léleknek, mint a nyári langyos cső az aszott mezőnek. Most kezdem csak érteni, egyik drávántuli horvát politicus honfitársam, azon megjegyzését, hogy a magyar-horvát testvériség legnagyobb akadálya az, miszerint nem értjük meg egymást. Sok mindenfélét tanítanak a magyar és horvát alsó és felső iskolákban, a minek annyi hasznát se veszi az ember az életbe, mint a mókus a lyukas magyarónak ; de nem jut eszébe senkinek, hogy jó lenne ám a magyar iskolákban a német nyelv mellett, a horvát nyelvet is tanítani, ép ugy a horvát iskolákban pedig a magyart. Én soha sem tapasztaltam azt a világba kiáltott dühös starcsevizmust a Dráván tul, a milyennek előttem lefestették ; nyájasak, szívélyesek voltak hozzám a legultrább horvátok is, mert a nyelvükön beszélhettem velük, megtudtuk egymást érteni, sőt örültek, hogy kibeszélhették magukat, mintha bennem az egész magyar nemzetnek beszéltek volna — s az lett vége a politizálásnak, hogy összecsókolóztunk. Nem abban találom én a magyar hazafiságot, hogy egy magyar államtisztviselőt Horvátországba helyeznek, ki nem tud és nem is akar megtanulni horvátul s ép azért rosszul felfogott kificzamodott hazafiságból különválva él az ottani társadalomban ; nem ez a feladat, nem ez a czél, nem szándékunk nekünk a horvát nemzetet megmagyarositani, hanem mint testvér nemzet élni a hazában ; együtt élni pedig csak ugy lehet, ha egymást megérti az ember. A muraközi horvátok szívesen tanulnak magyarul, mert magyar polgároknak érzik magukat ; de a drávántuli horvátok is magyarul köszöntenek ám bennünket, ha mi őket horvátul üdvözöljük, annyi bizonyos.