Müller Róbert: Szentgyörgyvár története (Zalai Kismonográfiák 7., Zalaegerszeg, 2002)

Haász Gabriella: Szentgyörgyvár története 1676–1849-ig - Határbejárások

jócskán összezsugorodott. Az országúton túl a Zala-menti rétek váltották fel az erdőt, a kettő határán irtással nyertek szántóföldet, legelőt. A téglaszíntől É-ra „Hosszúföld", Alsómándnál az „Irtás" elnevezések találhatók, K-re pedig a Hosszúrét, a Felsőmándi és a Dűlő rét terjedtek ki. A majorsági legeltetéshez a Hosszúréten állították fel a berekpásztorlakot (1854), a malom valamivel É-abbra, Felsőmánd magasságában működött. Mánd és Szentgyörgyvár között, a szőlőhegyektől a Zala felé haladva szántókat, kerteket, majd újra réteket találunk a térképeken. A Büki-patak menti Pataki-dűlő, a Csúnyagödör, az Almási- és a Ráadási-dülő az egykori jobbágytelkekből lettek paraszti kisbirtokok, s máig is élő helynevek. A Kismalomi-dűlő, szintén a pataknál, egy egykori vízimalom emlékét őrzi, amelyet már az 1835-ös határjárás térképe is csak „volt malom"-ként ismer. A kenderföldeken túl az 1850-es évekre csatornákkal vezették el az ártér pangó vizeit, s itt az 1835-ben feltüntetett Betefai-rét, Paprét mellett káposztáskertet létesítettek. A hegyközség Köszvényestől csaknem a sármelléki határig húzódott dél felé. Betefának szőlői is voltak, s nemcsak a patakhoz közeli területet, hanem utóbb a hegyvonulat É-i részét is, a gyümölcsössel, így jelezték. A K-i határ hosszában található Kobzó és Kobzó alja az itt elvégzett kukoricatisztításról kapták nevüket. Az Öreg-hegy szőlői és kertjei már Szentgyörgyvár magasságába estek, a falu K-i végéhez a legközelebb. Az elkülönülő Bertai-hegy, a névadó család birtokában, a DK-i szántóföldek közé nyúlt be. A Kottoriföldekhez egy ritkás erdő nehézkes kitisztítása fűződik, az országút menti Hosszúföldek most Hosszú-holdakként élnek tovább. Az itteni földek minőségét már 1858-ban érzékeltette a „Koldus-dűlő" elnevezés, viszonylag nagy területen. A boldogasszonyfai-alsópáhoki határ felőli erdősáv legeltetésre szolgált, és itatóhelyként külön jelölték. Szentgyörgyvár központjából Dnek, majd DK-nek tartva vezetett ki az a csapás, amelyen az állatokat erre a határrészre hajtották. A másik fontos K-Ny-i irányú úton, a falu akkori É-i végéből indulva, az Öreg-hegy és a betefai-kobzói telkek között lehetett kijutni Alsópáhok felé - a mai aszfaltozott út is ezt a nyomvonalat követi. Szentgyörgyvár környékének legváltozékonyabb része a Zala folyó és az azt kísérő mocsárvilág volt. Zalaszentgróttól lefelé gyakran állóvízhez hasonlított a folyó völgye, meglehetősen szabálytalanul kanyargott ide-oda. A megye 1832-ben az útleíráson kívül elkészítette „vízileírását" is. Ebben így jellemezték a szentgyörgyvári szakaszt: „...ismét egy víz ágyban egyesülve foly mindaddig, még a felső Kehidai és Berki malmokon feliül két ágra nem szakad, melly két ágú folyását a Mándi, és Csányi malmokon alul is egy darabig meg tartya..."

51 II. kép: a Zala völgye 1792-ben/ A folyó szélességéről ellentmondó adatok vannak: olykor 12 lábat (1 láb=0,3 m), olykor 20-30 ölet becsülnek.

52 A csányi határtól kezdve egészen a torkolatig „nád sás és Berek 58