Müller Róbert: Szentgyörgyvár története (Zalai Kismonográfiák 7., Zalaegerszeg, 2002)

Petánovics Katalin: Szentgyörgyvár néprajza - Földművelés, állattartás

Saját földjükön is termeltek gabonát. S ahogy elsorjázták, hogy miként is kellett előkészíteni a földet, hogy jó termésre számíthassanak, sokan és sokféleképpen elsóhajtották: „Gondókonni köllött ám az embernek, ha termést akart!" Vagyis rengeteg apróbb-nagyobb dologra kellett figyelniük, s az mind fontos volt. Először is a talajt a növénynek megfelelően kellett trágyázni, aztán fontos volt a szántás. Szántani lovakkal vagy tehenekkel szoktak, kinek mije volt. Őszi gabona alá három szántás kell: tarló-keverő- és vetőszántás. A tavasziak alá elég volt a kétszeri szántás. Utána favázas boronával -fogassal - megfogasolták a földet. Ha nagyon göröngyös - hantos - volt, akkor kapafokával elaprózták vagy hengerrel megtörték. Vetés előtti napon a búzát vízzel vegyített trágyalével bepácolták. Óvatosan lepermetezték, lapáttal átforgatták, hogy mindenütt érje a szemeket, de ne legyen vizes, mert akkor összeragad és nem lehet jól vetni. Vetőabroszból hintették szét széles mozdulatokkal a gabonát. A föld szélét - ahova kevesebb mag jutott- mindig a maghordó vetette meg. Ha szükségét látták, akkor a magot kökényágból készült tüskeboronával, vagy földre fektetett kocsioldallal még betakarták. Hogyha nagyon dúsan nőtt a vetés, akkor meghengerezték, megtörték a szárát, s ezáltal megakadályozták, hogy túlságosan gyorsan fejlődjön. A vetésből a tüskét kiböködték. Aratáskor pedig a marokszedő kidobta a kévéből, azután összeszedték és elégették. Búzát / Bánkuti és Székácsi fajtát / és rozsot termeltek, mert rozslisztből készült a kenyerük, míg búzalisztből a kalács és tésztafélék.

25 Árpája mindenkinek termett, zabot csak a lótartó gazdák vetettek. Péter-Pálkor szakadt meg a búza töve.Mivel ez a nap ünnep volt, csak jelképesen tettek néhány kaszavágást, de azt ott is hagyták a föld szélén. Ez volt a legnehezebb, de a legszebb munka, az évi kenyerük betakarítása. Amikor lemenőben volt a nap, összehordtak a kévéket és keresztekbe rakták. Több keresztből állt a kepe. A kepe alsó sor kévéjét rúdkévének nevezik. Erre rakták a 18 kévéből álló keresztet. A keresztek tetejét lekötő - vagy papkéve zárta le. A gabonahordás - takarulás - alkalmával segített egymáson a rokonság. Kora hajnalban már kint voltak a földeken, mert a szarvasmarhák nem bírták a nappali nagy meleget. Takaruláskor átalakították a kocsikat és a szekereket hosszúszekérre, vagyis az első és a hátsó tengely közé egy nyújtót iktattak be, és föltették a hossziódalakat. Lovak után fölraktak 8-9 kereszt gabonát, a teheneket ötnél többel nem lehetett terhelni. Két ember kellett minden szekérhez: a szekérrakó és a rakodó, aki a kévéket adogatta. A fölrakott gabonát nyomórúddal és kötéllel, vagy csiga szerkezettel rögzítették. Az udvarba rakott, főként kerek formájú kazlak aljára gerendákat fektettek, erre kerültek alulra a rozs- azután a búzakévék. Ha eső jött, elfutott alatta a víz. Zöld ággal jelölték a különböző fajták váltását. A gabona fogytával a kerek formát fokozatosan karcsúsították, majd a kalászukkal kifelé fordított kévékkel belli