Müller Róbert: Szentgyörgyvár története (Zalai Kismonográfiák 7., Zalaegerszeg, 2002)

Müller Róbert: Szentgyörgyvár földrajzi környezete és régészeti emlékei

ehhez a településhez tartozott a műút nyugati oldalán a sertésfiaztató melletti meszesgödörben észlelet tűzhely.

8 2001 tavaszán a szántóföldön nem találtuk a település nyomát, de a műúttól keletre a vízmosás partfalában egy tűzhelymaradványt észleltünk, a mellette talált simított felületű kerámiatöredék erre az időszakra keltezhető.

9 Ennek a településnek a tárgyi emlékei azok a bevagdosással díszített orsógombok és az a körte alakú szövőszék- vagy hálónehezék, amelyet 1941-ben kapott ajándékba a Balatoni Múzeum (1. kép).

10 Jobban meghatározható a kiterjedése annak a településnek, amelynek nyomait a 76-os út nyugati oldalán, a 26-os kilométerkőtől északra mintegy 400 m hosszan figyelhettük meg a szántásban. A település nem tűnik intenzívnek. A jellegtelen őskori kerámiatöredékek mellett egy síkozott peremdarab és egy turbántekercs díszítésű válltöredék alapján a település az urnamezős időszakban volt lakott.

11 A mai községi temető egy nyugat felől meredeken emelkedő domb tetején található. Környékén már 1964-ben találtak egy nagy agyaggúlát és az urnamezős kultúra idejére keltezhető kerámiatöredékeket, mint ahogyan 2001-ben a terepbejárás során is, elsősorban a temetőtől északra hasonló korú kerámiatöredékeket gyűjtöttünk.

12 A lelőhely környezete alapján elképzelhető, hogy ez egy magaslati, erődített település volt, bár sáncnak és ároknak ma már semmi nyoma. Sajnos nem ismerjük a közelebbi lelőhelyét annak a 30 cm magas, világos téglaszínű, enyhén kihajló peremű, a vállon két szalagfüllel ellátott, a hason pedig ívelten körbefutó ujjbenyomkodásos, plasztikus lécmintával díszített urnának, amelyben ezen időszak egyik lakójának elhamvasztott maradványai nyugodtak (2. kép).

13 Az urnamezős kultúra magányos temetkezéseit nem ismerjük, ezért a falu területén tehát valahol kell lennie egy nagyobb későbronzkori urnatemetőnek. A Kr.e. I. évezred első feléből újra hiányoznak a régészeti bizonyítékok, és a késővaskorból is csak bizonytalan adatokkal rendelkezünk. A Kr.e. 4. század elején, az Alpoktól északra eső őshazájukból Itália és a Kárpát-medence irányába támadó harcias törzsek a Dunántúl első név szerint ismert hódítói. Ezek a kelták, akik széles körben terjesztették el a vas használatát, felfedezték a lábbal hajtott fazekaskorongot, és az így készített kerámiát már rostélyos kemencékben égették ki. De ők honosították meg a kézzel hajtott malmokat is. A kelták első hulláma a Dunántúl északi felét hódította meg, megközelítően a Balaton vonaláig. A következő támadás Kr.e. 278-ban Görögországig jutott, és ettől kezdve tartósan birtokolták a kelták a Dél-Dunántúlt is. A késővaskor második felében aztán magaslati, erődített telepeket létesítettek - egy ilyen település emlékét őrzi nevében máig Balatonföldvár - a törzsi arisztokrácia részére, amelyek hatalmi és kézműipari-kereskedelmi központok is voltak. Környékünkről egyetlen ilyen települést sem ismerünk, kizárólag nyílt telepeket. A kelták kezdetben főleg csontvázasán temették el halottaikat, de már ekkor ismerték a halottak elhamvasztásának szokását. A 12