Mészáros Ferenc: Pacsa története (Zalai Kismonográfiák 4., Zalaegerszeg, 1998)

Mészáros Ferenc: A község neve - Fordulópontok a 19. században - Új század, régi és új gondok

Fordulópontok a 19. században Űj század, régi és új gondok A 18. századi nagy határviták és ellenségeskedések eredményeképpen véglegessé váltak a község határvonalai északon, keleten és délen, bár a sok társadalmi változás, a földek öröklése, adásvétele néha még okozott kisebb villongásokat, és több korábbi megállapodást kisebb mértékben módosítottak. 1812-ben Pacsa és Igrice között új területekéit kezdődött a küzdelem. A 18. század második felében Pacsa lakossága 135, Igricéé pedig 48 fővel szaporodott, ezért terjeszkedni szerettek volna. Az igriceiek ugyan továbbra is vitatták a keleti határokat, de a korábbi döntések megváltoztatását nem kezdeményezték, inkább nyugaton kívánták magukat kárpótolni. Pacsa és Szentmihály között ekkor még elég terjedelmes volt a Canisatus mocsár; ebbe ömlött az a patakocska, amely hajdan a csekei malmot táplálta, a két község határvonalát pedig régóta jelölte. Medre azonban a mocsár lassú visszahúzódásával már nem volt egyértelműen meghatározható, így a határ is vitathatóvá vált. Út ekkor még nem volt Pacsa és Szentmihály között, mindössze néhány gázló kötötte össze a két falut. Részben ennek volt köszönhető, hogy korábban nem keveredtek határvitába. A mocsár lassú kiszáradása és kezdeti lecsapolása után maradó jó termőföldekre vetett szemet Igrice és Pacsa. A vitában mindkét fél úgy érezte, hogy igazuk bizonyítására elegendő tanút képes felvonultatni. A pacsaiak tanúja azt vallotta, hogy „Ez előtt 16 esztendőkkel a pacsai földesurak sokkal nagyobb erőben lévén"

1 kezdték használni a posványos réteket, és így mindig feljebb húzódtak Igrice irányába. Az ellenfél azt állította, hogy ők már régen elfoglalták a területet egészen a Csúszó dombig. Igaz ugyan, hogy amíg ők csak legeltették marháikat, addig a pacsaiak kaszálták is a réteket, sőt, gyakran a patakon is átmerészkedtek. Ekkor zajlottak le az első ütközetek. A lekaszált füvet azonnal, még nyersen el kellett vinni, mert ha nem, akkor a másik fél szállította el, ha pedig mégis hagyták megszáradni, és összegyűjtötték, az igriceiek „a boglába rakott füvet felgyújtották."

2 Egyik tanú letett hite után azt is vallja, hogy a „Tseke malom vizének mostani folyása mentén levő Berekben az Igriczeiek a Patsaiakat gyakorta megfosztották s az el vett Eszközök mai napig ide vesztek."

3 Még Misefáról is akadt tanú, aki a szomszédság kedvéért azt vallotta, hogy a „bogiák" elégetése csak válasz volt a jogtalan földfoglalásra. Egy esztergályi tanú megnevezte a főbűnöst, aki nem más volt, mint „Némett Já73