Mészáros Ferenc: Pacsa története (Zalai Kismonográfiák 4., Zalaegerszeg, 1998)

Horváth László András: Pacsa története a kezdetektől a római hódításig - Bronzkor (i.e. 2500–9–8. sz.)

ábrázolása, a badeni kultúrából is ismerünk néhányat, előkerülése mégis szenzációt jelentett. A kocsi megjelenése az áruszállítás forradalmasítását eredményezte az addigi málházással szemben. Valószínűleg főleg a kutatás hiányosságaira vezethető vissza, hogy a Zala és a Válicka közötti terület a kora bronzkor ezen szakasza idején ma még fehér foltként jelentkezik (BONDÁR 1995, fig. 19). Sajnos, még ennyi lelettel sem rendelkezünk a középső bronzkor idejéből. A Dunántúl nagy részét ekkor az ún. dunántúli mészbetétes kerámia kultúrájának népe lakta, de az ő szállásterületük, eddig nem teljesen tisztázott okok miatt, a Kis-Balaton mocsarainál véget ért (HONTI 1996), annál nyugatabbra a legalaposabb kutatás sem tudta kimutatni jelenlétüket. Feltételezések szerint itt egy hatalmas területet erdőség fedett (BONA 1975, Verbreitungskarte II), amely nem volt alkalmas sem a földművelés, sem az állattenyésztés céljaira. Ismerünk ezzel szemben néhány lelőhelyet a középső bronzkor végéről, melyek közül az egyik a Pacsához közeli Esztergályhorváti határában fekszik. Itt Horváth László egy olyan település gazdag leletanyagot szolgáltató objektumait tárta fel, melyek a középső és késő bronzkor fordulójára keltezhetők (HORVÁTH 1994, HORVÁTH 1996a). Ezeket a tárgyakat - apró bütyöklábakon álló korsók, árkolt bütykökkel díszített nagy edények, sajátságos bronz ékszerek - nagy valószínűséggel egy északi irányból érkező nép készítette és használta. Egy hasonló korú falu hulladékgödrére bukkantunk Gellénháza határában is (HORVÁTH - SIMON szerk. alatt). Ez a Dunaújváros közelében talált kincsleletről koszideri kornak nevezett időszak egy háborúkkal terhes viharos korszaka őstörténetünknek, melynek folyamán újrarendeződtek a politikai erőviszonyok a Kárpát-medencében. Az addig itt élt népek békés életének egyszerre vége szakadt, a települések lakói elmenekültek, vagy lassan beolvadtak a Közép-Európából érkező új etnikumba, kiket sajátságos temetkezéseik alapján halomsíros kultúra népének hív a tudomány. A késői bronzkor településeinek elszórt leleteit, kizárólag kisebb edénycserepeket, több helyről is ismerünk Pacsa területéről. Ide tartoznak a Sándor- és a Széna-rét-dűlő, hasonlókat találtunk a felsőrajki határon fekvő homokbányától délre eső szántásokban, Papkerten, Cseke-pusztán, a Baranyadűlőben és az Alsó-erdőn is. Az apró darabkákból azonban sajnos ma még nem mindig mondhatjuk meg, hogy azok vajon az előbb említett halomsíros kultúrához, vagy az azt közvetlenül követő és vele rokon urnamezős kultúrához tartoztak-e. Ez utóbbi népesség az i.e. 1100 körül ugyancsak KözépEurópa felől érkezett a Kárpát-medencébe, meghódítva annak nyugati és középső részét (KOVÁCS 1977, 4. ábra). Kultúrájukra a bronztárgyak - fegyverek, használati eszközök és ékszerek - nagy tömegben való előállítása és a hamvasztásos temetkezési mód általánossá válása jellemző. Ehhez a kultúrá14