Mészáros Ferenc: Pacsa története (Zalai Kismonográfiák 4., Zalaegerszeg, 1998)

Mészáros Ferenc: A község neve - Fordulópontok a 19. században - A fejlődés felgyorsulása a századfordulón

anyaga volt kő vagy tégla. Ezekben a házakban laktak a módosabbak, akik megelégedtek 1-2 gyerekkel. Könnyű belátni, hogy a vályogból vagy sárból épített 163 házra aránytalanul sok lakó jutott. Elhanyagolható volt még akkor, de a szegényebb rétegek későbbi lehetőségeit jelezte az a két épület, amelynek alapja kő, illetve tégla, a fala pedig vályog vagy sár. Ilyenek ma is találhatók a faluban. A „régi öregek" visszaemlékezései szerint a falu házai a következő módon épültek: a) A legegyszerűbb az volt, ha a házhelyen ásott gödörből vették a földet, azt sárrá dagasztották, lehetőség szerint szalmával megkeverték, majd rátapasztották a vesszőből font, vastagabb fákkal megerősített vázra. A község mellett elterülő mocsaras részeken bőségesen találtak fűzfaágakat, és még jót is cselekedtek, ha a Komakút nevű dűlőben szép lassan kiirtották a bozótot. A fűzfa aztán sokáig kitartott a tapasztott falban, így készült a sárból tapasztott ház. Egy kicsit beleépítették a földbe is, hogy télen melegebb legyen. Apró ablakain nagyon kevés fény hatolt be. Padlózata kizárólag döngölt agyag volt, amely soha nem száradt ki igazán. b) Az előbbi építési módnak valamivel fejlettebb változata a „tömés", melynek lényege, hogy az ugyancsak helyszínen kibányászott földet zsaluzat közé döngölték, tömték. Ahhoz, hogy a fal biztosabban álljon, legalább 40 cm vastagságra volt szükség, amely kitűnő hőszigetelőnek bizonyult az év minden szakában. Az épület tartóssága az alapos döngöléstől, a megfelelő földtől és attól függött, hogy telt-e a gazdának tégla- vagy kőalapra. Ma is található ilyen módon épített ház a faluban. c) Akinek elegendő, jó minőségű föld állt rendelkezésére, továbbá volt némi kézügyessége és ideje, az vályogvetésre szánta el magát. Ehhez a földet vízzel, majd többnyire szalmával keverték megfelelő keménységűre, majd öntőformába helyezve tégla alakot képeztek ki belőle, amit az égetés helyett alaposan kiszárítottak. Ez a eljárás kevés szakértelmet, de nagyon kitartó és kemény munkát követelt, néha egy-két nyarat is igénybe vett. Ha elegendő vályog állt rendelkezésre, akkor tovább már úgy ment minden, mintha égetett téglából építkezne a család, a vályogot azonban közönséges sárral illesztették össze, és ugyanezt használták később a külső vakoláshoz is. A falazáshoz szakemberre volt szükség. Ezt az építési módot melléképületekhez még az 50-es években is használták. d) Csak a legmódosabbak engedhették meg, hogy téglából vagy kőből építsenek maguknak lakást. A helyzetet nehezítette, hogy építésre alkalmas kő és tégla egyaránt messze volt, ezért a szállítás nagyon meg99