Sorok János: Zalabér története (Zalai Kismonográfiák 3., Zalaegerszeg, 1997)

Előszó (Írta: Őze Sándor)

Előszó Kisfiú játszik a gyertyalánggal, keze védelmében megnő a fényes lángnyelv majd meglibben. Apja nem bánja. Mint ötödik legkisebb fiút papnak szánta, még megszületése előtt, 1917-ben. Mindezt e könyv szerzője, Sorok János plébános mesélte később székkutasi híveinek. Az egyszerű földműves család régi zalabéri lakos. Bírót is adott már falujának. A jó eszű gyermeket a helység papja előbb a budapesti ciszterciek, majd a kőszegi bencések gimnáziumába ajánlja be. Később Bécsben és Budapesten kap felsőfokú képzést. A fiatal verbita szerzetes tanári hivatása és doktorátusa ellibben a század közepének huzatos levegőjében. Az Alföldre kerül egy négyezer lelket számláló helységbe, Székkutasra, melynek kétharmad része tanyán él. Tizenegy szétszórt tanyai iskolában tanít majd hittant, gyakran 30-40 kilométert is motorozva egy-egy úton. Mígnem életre szóló balesete folytán egyháza a Szolnok megyei Tószegre helyezi át plébánosnak. Matematikai képzést kap, de talán a történelmi próbatételek hatására írja meg faluja, Zalabér történetét a 70-es években. A történelem és az egyem" élet kapcsolatát, az egykori helytállás önmagában is kötelező erejét érzi és ez sugárzik munkájából is. „Milyen különös, hogy gyermekkorunkban e helyhez közel verdestük bicskánkkal a fűzfavesszőt, hogy sípot készíthessünk belőle, és közben ezt énekeltük: »Kelé, kelé, fűzfa Bözörédi Miska. Megjöttek a törökök, Síppal, dobbal, nádi hegedével. Egy kis gyerek sípot kér Annak adok, aki rén.« Ki gondolta volna, hogy talán éppen ezen a helyen harcolták hősi csatájukat zalabéri elődeink ezelőtt vagy háromszáz esztendővel." - írja az 1644-es csata kapcsán. Könyve a végvár és a templom, a helytállás és a hit tükrében világítja meg korszakról korszakra Zalabér népének életét. Sorok János életének egy részét szülőföldjétől távol töltötte. Mint nyugdíjas esperes 1988-ban mégsem oda, hanem első működésének helyére, Székkutasra tért vissza. Itt is helyezték örök nyugalomra 1994. augusztus 12-én. Munkája, bár többször próbálkozott megjelentetésével, ez idáig érdektelenséggel találkozott. Most halála után, a székkutasi hívek makacs állhatatossága. Zalabér község áldozatkészsége, a szerkesztők ingyenes fáradozása, a Zala Megyei Múzeumok pártfogása révén napvilágot láthat. Ha élne, idén lenne nyolcvan éves. Székkutas, 1997. július 29-én. Őze Sándor 5