Cholnoky Jenő (szerk.): Balatoni Szemle 1942-1944. 1-18.szám. - Magyar Földrajzi Társaság Balaton Bizottsága

1943. július / 2. évf. 12. szám

ßaMml Szemfc Hogy ez mit jelent az éghajlatot illetőleg, a szél káros hatásának ellensúlyozása, egészségügyi, szépészeti, de különösen a vidék faellátásának biztosítása szempontjából, azt nem szükséges bizonyítanom, csupán anynyit említek meg, hogy a teljes faszükségletet csak akkor tudnók az itteni erdőkből fedeznq ha a vidék erdősültsége legalább 25%-os volna és ha egy lakosra átlagosan 0.57 k. hold erdő jutna. Ezzel szemben a Balaton mentén egy lakosra 0.2 k. hold erdő jut. Vagyis a jelenlegi erdőterület kiterjedését háromszorosára kellene emelnünk. Az erdősültségi százalék rendkívüli alacsonysága az idők folyamán űzött rendszertelen erdőgazdálkodásnak és az erdők mértéktelen és oktalan pusztításának tudható be. Közvetlenül a tó partja mentén valószínűleg természetalkotta erdő sohasem volt. Ez nagyobbára füves térség és cserjés bozót lehetett, amely a szőllőnek engedte át a helyét vagy átmenet volt az erdőbe. Az emberiség szaporodásával fordított arányban áll az erdőteriilet nagysága: az ember valósággal tűzzel-vassal irtotta az erdőket, hogy magának a megélhetéshez szükséges kenyérmagvak termesztésére alkalmas földet szerezzen, jószágának pedig legelőt nyújtson. Ezt a hosszú ideig tartott, féktelen rombolást a hat évtizeddel ezelőtt megalkotott régi erdőtörvény, az 1879. évi XXXJL t.-c. igyekezett ugyan megszüntetni és tényleg az akkori viszonyok mellett ennek a törvénynek ieghozatala nagy vívmány volt, ma azonban meg kell állapítanunk, hogy a törvénynek súlyos hibája volt az a rendelkezése, amely különbséget tett feltétlen és nem feltétlen erdőtalajú erdők között és ennek következményeit a balatonkörnyéki erdőkben kirívóan és szembeszökően láttuk. A törvény rendelkezése szerint ugyanis csak az olyan erdőket kellett feltétlenül fenntartani, „melyeknek eltávolítása által a futóhomok terjedésének út nyittatnék, vagy melyeknek talaja másnemű gazdasági mívelésre (szántóföld, rét, kert vagy szőllő) állandóan nem alkalmas". Továbbá fenn kellett tartani az ú. n. véderdőket is, vagyis azokat az erdőket, „amelyek magasabb hegyek kőgörgetegjein, havasok fennsíkjain vagy hegytetőkön és gerinceken, meredek hegyoldalakon és ezek lejtőin, hegyomlások, kő- vagy hógörgetegek és vízmosások támadásának és terjedésének megakadályozására szolgálnak, vagy amelyek elpusztulása folytán alantabb fekvő területek termőképessége vagy közlekedési utak biztonsága veszélyeztetnék, vagy szélvészek rombolásának út nyittatnék". Ezekben a véderdőkben az irtás és tarvágás, a tuskó- és gyökérirtás, valamint részben a legeltetés, továbbá az alomgyüjtés tilos volt. A Balaton-felvidéknek, a Balaton zalai és veszprémi oldalának termőhelyi viszonyai nemcsak ma silányak, hanem a múltban, a régi erdőtörvény megalkotása idejében sem voltak kedvezőek, ezért az illetékes kir. erdőfelügyelők a törvény végrehajtása során a Balaton északi partvidékén elég sok véderdőt jelöltek ki, mindazokat az erdőket pedig, amelyeket a törvény rendelkezése értelmében más gazdasági mívelésre alkalmasnak nem tartottak, feltétlenül fenntartandó erdőknek minősítették. Később azonban az érdekelt erdőbirtokosok, különösen a volt úrbéres birtokosságok és nemesi közbirtokosságok kérésére az erdőrendészeti hatóság igen sok véderdőnek feltétlen erdőtalajú erdővé és feltétlen erdő-