Bodnár Éva dr.: Balatoni Képtár (Keszthely, 1975)

lője. Műveiben a tó valóságos képét csodálatos bensőséggel, finom megértéssel, szelíd alázattal közelítette meg. Néhol a vízparti párát is érzékeltette, máshol a part szélén mosó asszonyokat, a halásztanyákon ácsorgó alakokat a megvilágítás szürkévé tompító szórt fényével fonta be. Minden képén, akár a víz, a fák, a mező, akár a vízimadarak vagy bólogató nádfejek selymeskék, meleg barna, üde zöld színességét festette — a táj közvetlen élményét érezzük. Gondosan rajzolt és tárgyi hűséggel festett képei sohasem szárazak, valamennyit a táj költői átélése hatja át. Művészetében a valóság és képzelet, a természet és érzés a legtisztább összangban csendül össze. Mészöly Géza élete, mint művészete is, halk szavú, drámai eredményeket nélkülöző. A szülei kívánságára jogásznak indult; a fiatal Mészöly a Nemzeti Múzeum képtárában Ligeti Antallal kötött barátságot, aki akkor, mint „képtárőr" a múzeum festészeti osztályának vezetője volt, felismerve a tehetségeket önzetlenül támogatta a fiatal művészeket. Ligeti tanácsára Mészöly is sokat másolt külföldi és magyar festők — főként id. Markó Károly — képeiről, s az ilyen módon szerzett tanulságok komoly alapot biztosítottak további fejlődésében. Mikor Ligeti biztatására, szülei ellenzését legyőzve, a bécsi Képzőművészeti Akadémiára iratkozott be, a neves osztrák tájképfestő, Albert Zimmermann osztályán gyorsan haladt, gazdag technikai ismeretekre tett szert, tehetsége rövid idő alatt kibontakozott. 1870-ben Nicolaus Lenau Schilflieder című versciklusának illusztrálásáért már akadémiai kitüntetést kapott. Hazatérve a magyar tájak ihletésére válik festészete egyéni hangúvá. A Dunántúl lankás vidékén, a Balaton vagy a Tisza partján barangolva nem kellett festői motívumok után kutatnia, hiszen minden egyszerű, más számára talán figyelemre sem méltatott jelenség, képtémát adott számára. A hazai táj egy-egy igénytelennek tűnő részletét: kopár homokos partot tompa kék virágú bogáncsokkal, vagy a dombtetőn néhány jegenyét, zivatar után felfrissült falu szélét, szegényes falvaink fehérre meszelt házikóit, hazatérő birkanyájat, patak partján zöld gyepen megbúvó kiskacsákat, teheneivel itatásra készülődő pásztort, vízparti nádast — is hangulattal telt gazdag festőiséggel, lírai átéléssel örökítette meg. 1872-ben festette első balatoni képét, a Siófok-ot, melynek legfőbb értéke: közvetlen hangja, levegőssége, a világos festés szépsége. Mindezeket a festői értékeket végig megőrizte alkotásaiban, egész életében hű maradt a hazai tájak ábrázolásához. Az Isar-parti mozgalmas, új benyomásokat jelentő művészeti központban, Münchenben is, ahová kisebb-nagyobb megszakításokkal egy évtizeden át visszatért, a nyaranta itthon készített vázlatai nyomán dolgozott. Mikor 1882 nyarán, egy esztendőre, Párizsba utazott, műtermében ott is hazai élményeit festette. Francia pályatársaitól, a barbizoni tájfestőktől függetlenül jutott el a paysage intime ábrázoláshoz, amelynek a magyar tájképfestészet történetében legjelentősebb művelője maradt. Egyik főművét, a nagyméretű „Balatoni halásztanyá"-t is, müncheni műtermében készítette, amelyet a Nemzeti Múzeum számára 1877-ben Trefort Ágoston kultuszminiszter rendelt meg. E festménye ma a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán látható, de témája többször visszatér műveiben, s egyik kisebb méretű változata, mintegy tükörképe a Balatoni Képtárban szerepel: Halásztanya (16). A tó homokos partján nőtt odvas törzsű öreg fák lombjait a zöldek, a barnák hidegebb-melegebb változataiban csodálatos finomsággal festette. Páratlan könnyedséggel, anyagszerűen érzékeltette a zsombékos előteret, a vízben visszatükröződő partra vont ladikot, az emberek, asszonyok ruhájának fehér, piros, kék foltjait. Hasonlóan a Mosó nők a Balaton partján (48) képén is, a sok kis részletet a tájat átlengő finom párával hangolta össze, egységessé téve a megjelenítést. 22