Sági Károly szerk.: Balatoni Múzeum Keszthely (Keszthely, 1969)

Az edények a természet formáit utánozták, főleg félgömb alakúak voltak. Kézzel formálták s a kiégetés előtt íveket, hullám és zeg-zug vonalakat karcoltak az edények falába (14. kép). Az edényégetésre használt agyagot is pelyvával soványították. A vonaldíszes edényeket készítő nép életében, fejlődésének késői szakaszában olyan változás történt, ami a népességet arra késztette, hogy olyan helyeken is megtelepedjék, amelyet korábban elkerült. Szentjakabfa mellett a Mogyorós-hegy tetején létesítettek telepet, amely bizonyosfokú védelmet biztosított számukra. A hegytetőt több oldalról nehezen lehetett megközelíteni s az egész sűrű erdők közepén feküdt. Az új kőkor késői szakaszában belső fejlődés és külső, déli hatások következtében módosult az élet. Az újkőkori fejlődésnek ezt a késői szakaszát a nemzetközi régészeti kutatás elsőnek megismert lelőhelye alapján lengyeli kultúrának nevezi. A lengyeli kultúra lelőhelyei leggyakrabban olyan természeti környezetben találhatók, amilyenben az előző fejlődési szakasz, a vonaldíszes edények műveltsége is települt. A jelentősebb lengyeli kultűrás lelőhelyeket Zalaváron, Sármelléken, Monoszlón, Szentjakabfán, Balatonszepezden találjuk. Több esetben a védett hegytetőkön fordulnak elő a telepek, így a Szentgyörgyhegyen és a Halápon. A lengyeli kultúra népe a megelőző vonaldíszes kerámia kultúrájának sok jellegzetességét vette át és fejlesztette tovább. Az eddigi adatok szerint a lengyeli kultúra házai hasonlóak voltak a vonaldíszes kerámia házaihoz. A telepeken, mint Zala váron is, számos agyagbánya gödröt találtunk, melyek tele voltak dobálva a település hulladékaival, edénycserepekkel, kő- és csonteszközök töredékeivel, ételhulladékkal és faszenes hamuval. A halottakat még mindig a telepeken temették el, de már azok elhagyott részein. A sírokat csoportokban találjuk már, egy-egy faluközösség kisebb egységeit, talán a nagycsaládok tagjait temették ezekbe. A lengyeli kultúra arról is nevezetes, hogy ekkor tűnt fel elsőízben a réz, mint ékszer a Dunántúlon. Sümeg határában talált őskori kovabánya a lengyeli kultúra idején működött. Az újkőkorban a csiszolt kőeszközök igen hatékonyak voltak, mellettük a hasított pengéket és vakarókat még mindig használták. Sümegen Magyarország első hiteles kovabányáját tárták fel. A kő lazítására és repesztésére tüzet és vizet használtak. A munkaeszközök néhány kvarcit ütőkövön kívül főleg szarvasagancsból csiszolt ékek, hasítok, feszítők és nyelezett kalapácsok voltak. A radiocarbon módszerű korhatározás alapján a kovabánya i. e. 2700-2500 körül volt használatban. A föld fellazítását csiszolt kŐkapákkal és agancskapákkal végezték. Az átfúratlan kőeszközök nyele-