Horváth Béla szerk.: A Balaton. Egry József festményei (Keszthely, 1958)

töttségek nélkül követte indulatait. Színes festő volt, de sohasem hangoskodó, a lármás frázisokat piktúrájában is messze elkerülte s bár kitűnően rajzolt, távol állt lelkületétől minden bravúros erőmutogatás. Képeinek csodálatos egységét egy szokatlan kompozíciós elgondolás révén sikerül megvalósítania: ő nem a kép előtere bői kiindulva halad annak mélységébe, hanem a mélységben kiemelt, meghatározott ponttól, legyen az háztető, hegykúp csúcsa vagy templomtorony, halad az előtér felé, a kiválasztott pontra vonatkoztatva aztán minden elemet. így nemcsak a kép egységét, de tömörségét is biztosítja és pontosan meghatározza a tárgyak egymáshoz való viszonyát is a térben. A nyugodt, szimmetrikus kompozíció nem célja, ez már a fényhatások miatt sem lehetséges, fékezné a hullámzó indulatokat is, gátolná a szubjektum szabad megnyilatkozását. Az ösztön, melynek a XX. század szabad utat nyitott, nála sem kívánkozott a szimmetria szigorába s a kor nyugtalansága is valami mást, a modern ember zaklatott lelkiségének jobban megfelelő kompozíciós megoldást követelt. így jutott el Egry az aszimmetrikus kompozícióhoz s lett annak legjelentékenyebb művelője a magyar piktúrában. Képeinek egységéről szólva éppen az a legcsodálatosabb, hogy ezt az egységet az aszimmetrikus képekben is mindig biztosítani tudta. A képteret kitöltő felfogással szakítva a térbetöltés elvét tette magáévá, legalábbis ez a tendencia valósul meg képeiben és segíti át az olyan nehézségeken, melyek az aszimmetrikus komponálás során szoktak előállni, mint az egyensúlyi helyzet bizonytalansága, a felület megbomlása, a képtér önálló részekre való szakadása. Egrynél e hibákkal nem találkozunk, pedig nem egyszer a legmerészebb aszimmetriára épít, de úgy, hogy a kép terét egész szélességben és mélységben elfoglalja. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha az egyes képelemek s az ábrázolt tárgyak között nincs értékkülönbség, ha pl. az alak nem fontosabb a víztükörnél, a fa az égnél, a ladik a hegyoldalnál. S ő valóban nem tesz különbséget, egyformán lényeges minden, ami vásznára kerül. Képeiben nincs külön föld vagy ég, nincs külön ember vagy állat, part vagy víztükör; ember és táj, víz és ég egyetlen, hatalmas egységbe forrnak össze a végtelenség csodás érzetét keltvén föl a szemlélőben. Nála különben is megnő, megnagyobbodik a természet, s mintha végesség nem is léteznék, az ábrázolt világ szabadon árad szét a párás végtelenbe.