Müller Róbert - Petánovics Katalin - M. Virág Zsuzsanna: A kerámiakészítés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 6. Keszthely, 1987)

Afazekasipar a múlt század végétől hanyatlásnak indult. A válság oka elsősorban az olcsó gyári termékekkel - zománcos konyhaedényekkel, keménycserép tányérokkal - való reménytelen küzdelem volt. 1890-ben 7094, 1910-ben 5587 (amiből az ország mai területére 2297 fazekas esik) fazekas dolgozott. Sümegen is ez utóbbi év és a világháború okoztaa végső válságot: a mesterek bevonultak, inasok nincsenek, mázanyagot nem lehetett szerezni. Mégis, a gyári termékek hiányában a mesterség átmenetileg fellendült - természetesen csak néhány idős mester kezén. Az egész falusi élet átalakult: megváltozott a házberendezés, elhagyták a viseleteket, régi szokásaikat, s ebben a megváltozott életben a fazekasságnak többé nem volt helye. S velük együtt - egy időben úgy látszott - eltűnt végképpen ez a gyönyörű népművészeti ág, amely oly szépen egymásba ötvözte a paraszti hagyományt és az iparos egyéni elképzelését. Az ötvenes években felkarolták a még alkotó mestereket, s munkára, új nemzedék nevelésére ösztönözték őket. Az azóta felnövő alkotók azonban már nem a hagyományos értelemben vett fazekasok, hanem népi iparművészek, akik nem egy szűk vásárlókörzet igényeit elégítik ki, hanem minden művészetet szerető számára alkotnak. Az 1833-ban keletkezett keszthelyi céhiratok között szerepelt az a rendelkezés, hogy nem lehet céhtag, aki nem ismeri a káfyhásmesterségeX is. Tehát a kályhásság a fazekas mesterség párja, testvére és mindig közös céhbe tartoztak. így volt ez a legtöbb céh - a sümegi, tapolcai és a keszthelyi - esetében is. Mint a kiállított kályhacsempékből látjuk, a középkor folyamán a fejlett hazai kályhásipar magas művészi színvonalú kályhákat állított elő, de kizárólag a főúri várak, kastélyok, kolostorok számára. A köznemesség kályhái egyszerű fekete csempéből készültek, s ugyanez a típus a 16. század folyamán a jobbágyházakban is előfordult, de általánossá csak a 18. sz. második felétől vált. Ekkora Dunántúlon és Erdélyben mázas csempékből is raktak kályhákat, sőt domborműves kályhaszemeket is készítettek fából faragott negatívok segítségével. A korai kályhákat földre, vagy egészen alacsony padkára rakták, de a 19. századra általánossá vált az ülőmagasságú, falazott padkára épülő kályha, amelynek lábazata hasábos, felső része pedig hengeres. Legfelül a kányhatestet cifra szélű pártázat vagy oromdísz (9-10) zárta le, körülfogva a változatos formájú kályhagombot. A kályhák építőanyaga lehet bögre alakú mázatlan kályhaszem, sík felületű, legtöbbször domborműves mintájú mázas csempe és korongolt, tálszerűen mélyedő négyzetes kályhaelem (7-8, 11-14). A keszthelyi, a sümegi, a tapolcai, a nagykanizsai kályhások zöld, barna, sárga és fehér alapon barna vagy kék pettyegetett kályhaszemeket alkalmaztak. A sarokcsempéket domború díszítéssel látták el: legkedvesebb motívumuk a szájában ágat tartó madár vagy cserépből kinövő virág. A kályhákat maguk a csempét készítő kályhás mesterek rakták fel. A falazáshoz vastag sárréteget alkalmaztak, amely kiváló hőtároló. A kályha teste a szobában volt, tüzelőnyílása a konyhában. Ezáltal a szobát mentesítették a szemeteléstől. Először csak fűtésre használták a kályhákat, a 19. század második felétől azonban egyre több helyen alkalmaztáka sütő-melegítő fülke beépítését, amelyben krumplit sütöttek, ételt melegítettek. A hagyományos cserépkályhák építése az első világháború után megszűnt, mert a szénnel szemben háttérbe szorultak a régi tüzelőanyagok. Az új gyári készítésű csempék - és egyéb tüzelőberendezések - alkalmazkodtak a nagyobb kalóriájú fűtőanyagokhoz, s a hajdan oly meghitt hangulatot árasztó öreg kályhák csempéi a padlásra kerültek, hogy csirkeitatóként fejezzék be törékeny életüket.