Müller Róbert - Petánovics Katalin - M. Virág Zsuzsanna: A kerámiakészítés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 6. Keszthely, 1987)

A fazekasok élete nem volt könnyű. Maguk bányászták, maguk dolgozták meg az agyagot - egészen az eladásig együtt éltek termékeikkel. Nem csoda, hogy oly jól ismerték az agyag s a mesterség minden fortélyát. Az agyagbányászást és a finomítást szemléletesen írja le Németh József, a sümegi kerámia monográfusa. Sümeg határában kétféle agyagot bányásztak: felszíni fejtéssel a zsíros sarvalyi tálföldet, és igen fáradságosan a dövögáifazékföldet. Fölülről lefelé lépcsőzetesen szűkülő gödröt ástak, s amikor elérték a megfelelő minőségű agyagréteget, 80 cm széles vízszintes folyosókat nyitottak belőle. Rövid nyelű irtókapával vágták az agyagot, és melenceszám küldték fel a vájat lépcsőzetén állók segítségével a felszínre. Ott az asszonyok annyi egyenlő kupacot raktak, ahány mester együtt dolgozott, s a végén sorshúzással döntötték el, hogy melyik kié legyen. Minden évben egyszer mentek ki, s akkor annyi agyagot bányásztak, hogy megérje a következő évadot. A kitermelt agyagot a háznál megmunkálták. Másként kellett kezelni a tálföldet, s másként a fazékföldet. A tálfóldet megöntözték, sulyokkal jól megdöngölték és sarlóval kétszer vékony szeletekre faragták. Ezután kis csomókat „gömbölgettek", vízbe mártva újra kupacba rakták. Ezt lábbal alaposan kitiporták, és föltették a gyúrópadra, ahol pogácsa nagyságúra szaggatták és már mehetett is a korongra. A raktározásra szánt mennyiséget bálákba tömték. A kiállított nagyobb bálát 196 l-ben készítette a mester, oldalába belekarcolta az évszámot. Az agyag minden cseppjét megőrizték. „A dörögdi földnek nincsen párja" - mondják. A fazékföldet megszárították, porrá törték, kiszedték belőle a bab nagyságú darabokat, amelyeket egy vízzel telt hordóba dobtak. Ha elázott, ezt a vizet egy rostán át az agyagporba öntötték, lapáttal összekeverték, s aztán a többi eljárás ugyanaz, mint a tálföldnél. Ha a terem jobb oldalán levő fazekasműhely egyszerű - a korong kivételével szerszámnak alig tekinthető tárgyait szemügyre vesszük, csodálkozunk, hogy ezek segítségével állították elő a bal oldalon sorakozó szebbnél szebb kerámiákat. A kerámia készítése, eszközkészlete országszerte teljesen azonos, eltérés csakis a díszítés módjában van. A fazekasok legfontosabb eszköze a korong. A középkortól a 18. sz. második feléig használt korong lényege, hogy a földbe rögzített tengelyre függesztették a formálólapot, amelyet összekötöttek a hajtókoronggal. Az orsós korongot a 16. sz.-ban kezdték használni Itáliában, s innét terjedt fokozatosan tovább. Hozzánk a 18. sz. végén érkezett. Lényege a koronglap, amelyen az edényt formálják és a nagy hajtókorong. Akét falapot középen egy vastengely köti össze, amely az alakító koronghoz nincs hozzárögzítve, a hajtókorongon viszont átmegy, és a korongolópad megemelt perselyébe (esetleg a földbe) van süllyesztve. Ennél már csak a gépi meghajtású korongok újabbak. A korongpadon kap helyet a vizes cserép, a fakések, a szorítóbőr, afilc, a piátmetsző drót, hogy mind kéznél legyenek. A korongozás kezdetekor a formálandó edénynek megfelelő nagyságú „agyagpogácsát" a fazekas a korong közepére vágja, csőbe húzza és többször összenyomja, hogy kiszorítsa az agyagból a buborékot. Aztán folyton vizezett kézzel megkezdi a kívánt edényforma kialakítását úgy, hogy egyik keze az edénybelsőben, másika külső falon dolgozik (fríz, jobb 7-14). A kész edényt dróttal levágják a koronglapról. A nagyobb edényeket a lapicka segítségével emelik le, nehogy megvetemedjenek és szikkadni hagyják. Ezután teszik rá a füleket és az egyéb kiegészítő elemeket.