Müller Róbert - Petánovics Katalin - M. Virág Zsuzsanna: A kerámiakészítés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 6. Keszthely, 1987)
veződtek újak. Néhány központot megemlítünk, ahol már a 18. sz.-ban nagyobb számú céhes fazekas dolgozott, de ezek munkásságáról keveset tudunk: Győr 1633; Pápa 1706; Komárom 1718; Veszprém 1770; Szentgál 1823. A keszthelyi fazekas céh 1720-ban alakult, Bakats Benedek és Bakats Lukács földesurak erősítették meg. Az új privilégiumukat Mária Terézia 1776. június 24-én írta alá. Szerencsére az artikuluson kívül megmaradt a nyilvántartási könyvük is, amelybe bevezették a vándorló legények nevét. 1732 és 1768 között 26 fazekaslegény érkezett Keszthelyre és vállalt munkát a céhben. A legények nemcsak Magyarországról, hanem a szomszédos országokból is érkeztek: Horvátországból, Alsó-Stájerból, Csehországból. A legényeknek külön kis társaságuk volt, akinek feje az Atyamester. A céhszabályok gondoskodtak arról, ha valamelyik legény megbetegedett, társai ápolják, s ha szegény volt, ládájukból pénzt előlegeztek neki, amelyet felgyógyulása után visszafizetett. Az inasoknak ugyanígy kellett egymást gondozniuk. Mind a legények, mind az inasok hajnali 4 órától este 7 óráig dolgoztak. A legények időbért kaptak: 1 hétre 25 dénárt. De fennmaradt adat a végvári céhek artikulusaiban - a fazekasok levelében is van erre szabályozás -, hogy 100 különböző edényért 12-20 dénár, egy kályharakásért 20 dénár járt. A százszám szerinti bérezés oly általános lehetett a fazekasiparban, hogy már az első ismert fazekas céhirat 1574-ben szól a legények százszám szerinti bérezéséről. Tatán pedig a mesterek bérmunkásait egyenesen százszámosoknak hívták. Az inas szállást, élelmet, „egy Dolmánt, egy Nadrágot, egy pár Csizmát és egy fekete süveget" kapott egy évre a gazdájától. Fölszabadulásuk a céh védőszentjének, Szt. Flóriánnak ünnepén történt A szokásos formaságokon túl a felszabadult inast megkeresztelték. Minden bejegyzésnél szerepel, hogy a legény kinél tanult, kik a keresztszülei, és milyen virágnevet kapott (vagy választott). Kedvelt virág-keresztnevek voltak: Rozmaring, Szegfű, Rózsa, Tulipán, de akadtak ilyenek is: Szent György Virág, Isten papucsa. A céhkönyvbe (1724) így került be a legény neve: Jámbor Rozmaring Márton, Strongh Szekfü András vagy Nagy Ferentz Viola. Domanovszky György említi ezt a szokást, amelyeta miskolci céh könyv bejegyzései között talált, de megfejtését nem ismeri. A keszthelyi kántorpénz lajstrom még egy érdekes adattal szolgál. Országszerte a Fazekas és Gerencsér, mint foglalkozást jelentő ragadványnév, valódi családi névvé vált. A keszthelyi bejegyzéseket nézve, valóban meglepő, hogy itt mindenki Gerencsér (ritkán hozzáteszik régi nevét is, pl. Horváth Gerencsér János), de 1753-tól eltűnik az összes Gerencsér a névsorból és helyettük a Fazekas név jelenik meg. A céhbe csak azt fogadták be, aki igazolta, hogy 3 évig vándorolt. 1833-ban a belépést még megnehezítették, kikötötték az uradalom és a kormányszék rendeletére hivatkozva, hogy „a fazekas Czében föl nem vétetik ha tsak mesterségében leendő jártoságát az áltól is, hogy nem tsak közönséges fazokakat, vagy lábosokat s egyebeket, hanem mázas kálhákot, s hasonló szebb műveket is el tud készíteni meg tanulta, hiteles bizonságh levélek áltól az uradalom s Czéh előtt bé nem bizonyítja..." (Aföldesúr ellenőrzése alatt tartotta a céheket. 1776 óta minden céhgyűlésen részt vett a komisszárius az uradalom részéről.) A céhbelépés feltétele volt egy bizonyos összeg letétele, és a céhremek készítése. Sass Fazokas Jakab 1751-ben 40 Ft-ban alkudott meg a céhhel, de az utolsó részletet 1778. január 12-én fizette meg. 27 évig törlesztette - ez megszokott dolog volt akkoriban. 1800-ban lett az érdemes céh tagja Horváth László. Három remeket kellett készítenie: egy lagzis fazekat, egy hegyi lábast és egy boroskorsót. Egyik sem volt könnyű.
