Müller Róbert - Petánovics Katalin - M. Virág Zsuzsanna: A kerámiakészítés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 6. Keszthely, 1987)

PETÀNOVICS KATALIN A BALATON MELLÉKI NÉPI KERÁMIA Mióta az ember megismerte az agyag tulajdonságait - hogy alakítható, égethető -, azóta társul szegődtek egymáshoz. Ételét benne főzte, sírjába melléhelyezték, melegedett mellette, díszként falra aggatta. A kerámiafolyam - amit itt láthatunk - végigkíséri az edények történetét az első próbálkozástól a 20. századig. Nem tettünk válaszfalat közéjük - a figyelmes szemlélő még így is el tudja különíteni az eltérő korok edényeit. Nem szakaszoltuk azért sem, mert az őskori edényektől kezdve a 19-20. századi Balaton melléki edényekig van egy nagyon lényeges közös vonás a több ezer éves távolság ellenére is: és ez a formák szépsége. A díszítés csak apró ráadás, amely kiemeli, hangsúlyosabbá teszi az arányok harmóniáját. Fazekas mesterség csak ott alakulhat ki, ahol a közelben nyersanyag található. Az agyag minősége sokféle, s ez alapjában meghatározta az egyes központok eltérő gyakorlatát. Ahol tűzálló agyagot rejtett a föld, ott fazekas és kályhás műhelyek alakultak, vagyis elsősorban főző-, sütőedényeket és kályhákat készítettek, és csak mellékesen foglalkoztak a tároló edényekkel. A nem tűzálló anyagból a korsósok és a tálasok formálták remekbe a tányérokat, bögréket, köcsögöket, kantákat, boros- és vizeskorsókat és egyéb tároló edényeket. A gerencsér; fazekas, korsós, tálas szó személynévként a 15. századtól fordul elő, ami egyúttal a mesterségek korai elkülönüléséről is hírt ad. A múlt század 80-as éveiben készült felmérés szerint kiderült, hogy áz elsőrendű tűzálló agyag legfontosabb lelőhelyei az Alföldet körülvevő hegyvidéken találhatók. Sajnos, Nyugat-Dunántúlon nem végeztek vizsgálatot, de azt tudjuk, hogy a Vas megyei Velemérben a 14. században volt egy „Gerencher" nevű hely. Egy 1335-ben íródott határjárási oklevél pedig a Veszprém megyei Sümeg közelében említ egy agyaglikat, amely pontosan azonosítható a Gelencsér-gödrök helyével. így néhány főzőedény központ léte és folyamatos használata a középkortól kezdve bizonyítható. Az Alföldön nincs tűzálló agyag, így feltételezik, hogy a középkortól kezdve a felföldi, gömöri készítésű főzőedényekkel látták el az Alföldet, s talán még a Dunántúl egy részét is. A fazekasság a középkori várjobbágy fazekasok gyakorlatán alapult, és a 14. századra már európai színvonalúvá vált. Ez a fej lett ipar a 16. században két hatással is gazdagodott: a habánoktól új formát, technikát és díszítő módot (pl. ónmáz), a törököktől új formát és díszítést tanultak a magyar fazekasok (engobe díszítés, kiöntőcsőr). A falvakban dolgozó fazekasok nem sokban különböztek a parasztoktól: nyáron földet műveltek, télen korongoztak. A városokban élők azonban a városi életformát követték, és a 15-16. században céhekbe tömörültek. A céhek komoly mesterségbeli tudást követeltek meg tagjaiktól, s ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a 16. században kezdetét vette az a csodálatos kivirágzás, amely a 19. század első felében érte el a tetőpontját. A hódoltsági területeken - a Dunántúlon és az Alföldön - csak a török kiűzése után, a 18. század elején kezdtek megalakulni a céhek, és még a 19. sz. közepén is szer-