Müller Róbert - Petánovics Katalin - M. Virág Zsuzsanna: Ékszer- és viselettörténet (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 5. Keszthely, 1987)

már erősen polgári hatás. Azalavári leányoknak legalább 3-4 bársonyszoknyája volt: kék, zöld, bordó, fekete. A szoknyákhoz néha kiskabátot is varrattak, amelyeket hidegben viseltek. Blúzaik fölé angora vagy gyapjú kötött mellényeket húztak. Kendőjüket a bongyor fonalból saját maguk kötötték, több színben. Csizmájukat keszthelyi csizmadia varrta. Azt tartották szépen felöltözöttnek, akinek alsószoknyái kikeményítve, vasalva „karikósan" kitartották a felső szoknyát. Akinek a vállkendő rajtjai magasan álltak, csizmája ragyogott, fejkendője kackiásan libegett, és járása ringó volt. Egyszóval, aki „olyan rikkantós menyecske" volt. Aki erőt és egészséget sugárzott egész megjelenésével. Nem szerették a soványát, a vékony lábat. Ezért húztak a félcipőbe vastag kötött gyapjú harisnyákat, hogy erősítse a lábszárukat. Egy asszony addig öltözhetett világos színekbe, amíg gyerekei meg nem nőttek. A gyermektelen és a fiús asszony később, a leányos asszony hamarabb elhagyta a fiatalos ruhákat, és sötétebbekben kezdett járni. De nemcsak a kor, az ünnepek is megszabták az öltözetét. Kiemelkedő ünnepekre - húsvét, pünkösd, úrnapja, búcsú, karácsony - a legszebb, legrangosabb (bársony, szövet) ruháikat szedték elő. Az ún. nagy-gyászruhát - fekete bársony szoknyát és kabátot - mindenszentekkor, nagypénteken, vagy közeli hozzátartozó temetésekor viselték. A viseletet hordó falvak asszonyai az egyszerűbb ruhadarabokat mind maguk készítették el. A vászongatyák, ingek, pendelyek és a bőszoknyák szabása rendkívül egyszerű. Az egyenes széleket összevarrták, a bő darabokat megráncolták, rakásba szedték. De a bonyolultabb - görbeszabású - rékliket varrónőkkel varratták meg. A parasztvarrónők legtöbbje sohasem tanulta a mesterséget, csak átlagon felüli képességük, vagy nehéz munkára alkalmatlan testi hibájuk avatta őket specialistává. A közelmúltban még dolgozott Sármelléken olyan varrónő, aki a hozott anyagot a megrendelő testéhez igazította, és azonnal kiszabta. Centivel egyedül a kar bőségét mérte meg. Gyöngyöskontyaikat szintén ügyes gyöngyfűzők varrták, akiket a negyedik-ötödik faluban is felkerestek. A korán polgárosult öltözetű Balaton-part közelében ez a nagyon egyszerű, csipkéktől, fodroktól, szalagdíszektől mentes bőszoknyás viselet is figyelemre méltó, mert egyedinek tűnik a konfekcióba öltözött tömeg között. De már nem sokáig, hiszen az idősebb korosztály kihalásával végképpen megszűnik. A nagy kivetkőzési hullám az 1960-as évek elején kezdődött, s a 70-es évekig tartott. Addigra csaknem minden fiatal asszony levetette bő ruháját, és átalakítgatta szűkre. Kendő helyett kabátot vásároltak, csizma helyett cipőt, vagy bolti csizmát vettek. Végül hosszú hajukat is levágatták. Az idősek csak betegség esetén váltak meg a sokszoknyától. A nehéz paraszti munkából fakadó régi erős, kövér, kerekded szépségeszményt fölváltotta a sportos ideál, mint ahogy lakásaikból is eltűnt a régi bútor, hogy helyet adjon a modern szekrénysoroknak. Kétségtelen, hogy a 70-es évek elején tapasztalt, a hirtelen változás okozta ízlészavar múlóban van. Mint ahogy elmúlt a régi dolgokhoz való ragaszkodás is. Akkoriban évekig kellett várni arra, amíg egy-egy kivetkőzött asszony megvált ruhatára néhány darabjától. Ma már érzelmileg nem kötődnek hozzá, bármikor eladják, ha vevő akad rájuk. Ezzel feladták a még alig néhány évtizeddel korábban is élénken ható összetartozás vállalását. Többé nem akarnak elkülönülni, hanem minden törekvésük a hasonulás, az azonosulás mindazokkal, akikkel szemben korábban oly magabiztosan megkülönböztették magukat.