Müller Róbert - Petánovics Katalin - M. Virág Zsuzsanna: Ékszer- és viselettörténet (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 5. Keszthely, 1987)
3. A felső társadalmi osztályok művészete, ruháinak hímzéseinek elemei szinte napjainkig fellelhetők a különböző tájegységek még élő vagy nemrég kihalt viseleti együtteseiben. Ilyen pl. a mellévarrott ujjú, reneszánsz eredetű női ingváll, a biedermeier fordított T alakú hajválaszték, vagy a hajadonok egykori ékessége, a párta. 4. A paraszti ízlésvilágra jellemző, hogy sohasem egész stílusokat vesznek át az úri réteg viseletéből - sokszor nagy időbeli eltéréssel - hanem csak egyes, nekik tetsző elemeket, és azokat saját elképzelésük szerint illesztik, komponálják bele hagyományaikba. A folyton alakuló népviseletnek azonban van (ma már inkább úgy fogalmazhatunk, hogy volt) egy olyan állandó rétege, amely az egész országban mindenütt egyforma volt. Ilyenek a növényi és állati - tehát saját gazdaságukban előállított - alapanyagokból igen régies technikával készített ruhák. Az egyenes és derékszögű szabással varrót vászon gatyák, pendelyek, szoknyák, kötények, vagy a birka és kecskebőrből készült nadrágok, mellények, ködmönök, bundák, különböző kacagányok és a mellet védő elejbőrök. Az egyszerű bőrholmikat sokszor cserzés nélkül maguk varrták meg, s idővel oly erős szagot árasztottak, hogy még a templomból is kitiltották azokat, akik ilyen holmiban mentek istentiszteletre. Természetesen a rangosabb ködmönök, bundák a szűcsmesterek műhelyéből kerültek ki. A felsorolt ruhadarabok végigkísérték a parasztság életét a középkortól a 20. század első 2 évtizedéig. Munkára mindig is ezt viselték, de azokban a századokban, amikor a különösen erős gazdasági nyomás alatt fokozatosan elszegényedtek, ismét önellátásra kényszerültek. így történt ez a 18. században is. Viseletük újból visszafehéredett, s csak a módosabb réteg ünneplő ruhája készült a drágább anyagokból. Az asszonyok tetőtől talpig fehér vászonban jártak - innét ered a fehércseléd elnevezés. Ez a nyers fehér sokáig a szegénység, a gyász, a bánat színe maradt - szemben a gyári gyolcs ragyogó fehérségével. A 19. század elején még mindig meglehetősen szegényes volt a paraszti öltözék, és csak a legszükségesebb darabokra korlátozódott, annak ellenére, hogy jobb gazdasági körülmények között éltek, mint az előző században. Mégis történtek bizonyos változások: ismét fölbukkantak a vidám színek, elsősorban a piros, mint a fiatalság, az öröm, az élet jelképe. De a divat fejlődése rendkívül lassú: a ruhadarabok és a hajviselet lényegében még országszerte azonosak. Csak a század közepe hozta meg a paraszti élet igazi fellendülését. A viselet gyorsan gazdagodott anyagban, formában, mennyiségben, és soha nem látott virágzásnak indult. Ekkor alakultak ki a ma népviseletnek tartott öltözködési formák, amelyet összefoglaló néven paraszti stílusnak is nevezünk. Az országban számos viseletközpont jött létre. Nem egyszerre, hanem a gazdasági körülményeik alakulásának megfelelően kisebb-nagyobb időeltolódással. (Pl. a Dunántúlon a 19. század első felében viselték a kékposztó nadrágot, míg a palócoknál csak a század végén jött divatba!) Egy-egy viseletet általában 2-6 falu hordott, de ezek olyan 10-30 községet felölelő körzethez tartoztak, ahol az öltözködés alapvető vonásai megegyeztek. A különböző viseletek célja, hogy külső megjelenésükkel hangsúlyozzák az egymáshoz tartozásukat, a másoktól való elkülönülésüket, és paraszti létük tudatos vállalását. A viseleteket ugyan első pillantásra megkülönböztetjük egymástól, mégis általános megjelenési formájuk azonos: mindegyik rendkívül színes, zsúfolt (8-10 szoknyát is fölvesznek, az üres felületeket kitöltik hímzéssel, gyönggyel, szalagokkal), állandóságra törekszik (a szegénység miatt kötik meg pl. egyszer a kendőt, merevvé
