Müller Róbert - Petánovics Katalin - M. Virág Zsuzsanna: Ékszer- és viselettörténet (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 5. Keszthely, 1987)

Ugyancsak közkedvelt női ékszer volt a karperec, amit gyakran mindkét csuklón, méghozzá nem is egyesével viseltek. Leggyakrabban bronzból készüt, amit öntöttek (34-37.), lemezszalagból kivágtak (33.), esetleg több huzalból sodortak (31.). A nemesfém karperec nagyon ritka. Előfordul, hogy gagátból (féldrágakő, 40.), üvegből (38.), vagy gazdagon díszített csontból (39.) állították elő. A 4. században gyakran végződtek kígyófejben a karperecek. A gyűrűt férfiak és nők egyaránt viselték, többet is, a hüvelykujj kivételével bármelyik ujjon. A férfiak többnyire a középső vagy a külső ujjpercen. A gyűrű annak köszönhette népszerűségét, hogy zárt karika, és mint kicsinyített varázskör védte tulajdonosát. A gyűrűk rendeltetése különböző volt. Tisztségviselők, kereskedők pecsétgyűrűvelhitelesíthették az iratokat (24-26.). A kulcsos gyűrű (27.) minden bizonnyal irattartó vagy ékszeres ládikát nyithatott. A magánéletben gyakoriak voltak az eljegyzési vagy házassági gyűrűk. Ezek többnyire nemesfémből készültek, és a gyűrüfej ábrázolása utalt rendeltetésére. Egy ilyen, ifjú párt ábrázoló aranygyűrű másodlagosan felhasználva a 6. században került a földbe (népvándorláskor 11.). A gyűrűk szakrális célokat is szolgálhattak. Ennek egyik érdekes példánya az ezüstből készült Silvanus fogadalmi gyűrű (28.), amely a 4. században készült. Mivel a kereszténység legkorábbi rítusaiból hiányzott a termékenység kultusz, Silvanus isten tisztelete tovább fennmaradhatott, és viselője talán fogadalmi oltárkő állítása helyett készíttette ezt. A gyűrűk anyaga is változatos volt: arany, ezüst, vas mellett készülhettek borostyánból és a felettébb törékeny üvegből is (25.). A legjellemzőbb és legváltozatosabb formát mutató római kori ékszer a fibula, vagyis a dísztű, holott a klasszikus római viseletben nincs is szükség rá, csak a már említett katonai köpeny jobb vállán fordult elő. Asírkövek tanúsága szerint a 3. századig a katonák kerek fibulákat viseltek, ettől kezdve azonban fokozatosan a császár előjoga lett ez. Az őslakosság női viseletéhez viszont hozzátartozott a fibulapár. Egy észak-itáliai kelta típusból fejlődött kia a Noricum és Pannónia provinciákra jellemző, nagyméretű szárnyasfibula (53-54.). A régészeti kutatás a fibulákat formájuk alapján nevezte el. Ugyancsak a korai császárkorra jellemzőek az egygombos, erősprofilú fibulák (44., 50-51.). A korai és a késői császárkorban is kedveltek voltak a térdfibulák (42-43., 49.), amelyek az alsó lábszárra és behajlított térdre emlékeztetnek, kiszélesedő fejrészük többnyire díszített; a pelta alakban áttört fibulák (48.), amelyek nyugati divathatásra terjedtek el; továbbá a különböző állatábrázolása fibulák (45-46.). Valószínűleg keleti eredetű az aláhajtott lábú fibula (52.), amelyet még az 5. században is használtak. Különleges a gladiátorokharcát ábrázoló fibula (41.), amelynek egész provinciánkban nincs párja. Külön kell szólnunk a késői császárkor legáltalánosabb típusáról a hagymafejes fibuláról (55-61.), amely a kerek fibulák után a katonai viselet tartozékaként jelent meg, majd a polgári lakosság körében is nagy népszerűségnek örvendett. Emellett a hivatalnoki kar rangjelzésére is szolgált, amint azt a 6. századi ravennai mozaikon a Theodora császárnő jobbján álló kísérőkön is látható (friz, jobb 11). A katonák viselete volt eredetileg a bronzveretekkel díszített öv is (63-64.). Az egyik bemutatott garnitúra (64.) azonban egy 3-4 éves gyermek sírjából került elő, ami arra utal, hogy a szabad állapot jelölésére is szolgálhatott. A lovaskatonák díszviseletéhez tartozott az ezüstlemezzel ékesített sarkantyúpár (65.). A tárló aljában a szépségápolás eszközeitől mutatunk be néhányat: kenőcstartó tégely (66.), illatszeres üveg (67.), ólomból készített tükörkeret (68.), csontfésű (69.), szörcsípesz (70.), arcszínező kikeverésére szolgáló dörzslap (71.) és két csontkanál (72-73.).