Müller Róbert - Petánovics Katalin: A földművelés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 4. Keszthely, 1990)

rétgazdálkodás bevezetése tette lehetővé. A gondozott, talajegyenetlenségektől és kövektől mentes tiszta réteken hosszú kaszával dolgoztak (6. terem 70-71), a korábbi rövid kaszákat a köpüs kasza (6. terem 72) szorította ki. Az érett gabonát nagyméretű íves sarlóval aratták (7. terem 14-15), de ismerték az aratógépet is, amelyet vallusnak neveztek. A szemnyerésnek is különböző módjait gyakorolták: cséphadaróval, cséplőszánnal, nyomtatással (7. terem, friz bal 12). A gabonát továbbra is többnyire kézi malmokkal őrölték (7. terem 49), de voltak állati erővel hajtott malmaik (7. terem, friz bal 18) és vízimalmaik is. Agabona tárolására a birtokközpontokban magtárakat (horreumokat)éxi\íQt\sk (a keszthely-fenékpusztai horreum: 7. terem, friz jobb 5). A gyümölcstermesztésnek is számos emlékét ismerjük az ívelt pengéjű ágvágó kések (17) könnyebb változatát használhatták a gyümölcsfák metszésére. Az őshonos gyümölcsöket (dió, mogyoró, vadalma, vadcseresznye stb.) már az őskorban is gyűjtötték. A rómaiak új fajtákat honosítottak meg Pannóniában (őszibarack, kajszibarack, körte stb.). Balatonberényben egy 4. századi sírból körte, szilva, dió maradványai kerültek elő. A Keszthely-dobogói temető egyik sírjában pedig téglába nyomódva a mandula zöld burkának lenyomata maradt meg. A szőlőtermesztést is a rómaiaknak köszönhetjük. Domitianus császár 1. század végi rendeletét, amely az Itálián kívüli szőlők kiirtását írta elő, nem hajtották végre. Ezt a 2. századi, szőlővel kapcsolatos leletek (présalkatrészek, szőlőmetszőkések, nehéz szőlőkapák) bizonyítják. A késői császárkorból szőlőtelepítésekről vannak adataink (Probus császárt provinciánkban ölték meg a szőlőtelepítésre kirendelt katonák 282ben). A bortermelés jelentősége a kereszténység elterjedésével tovább nőtt. A népvándorláskorban fokozatosan visszaesett az agrotechnika színvonala. Aromanizált őslakosság a 6. század közepére vagy elmenekült vagy beolvadt a több hullámban érkező új népekbe. A római mezőgazdaság legjelentősebb vívmányai, a barázdaszántó nehéz eke, az istállózó állattartás, a rendszeres rétgazdálkodás éppúgy megszűnik, mint a szőlőtermesztés, amelyről több kutató feltételezte, hogy folyamatos volt a középkorig. A szántásnál használt könnyű túróekéktöbbségQ kisebb lapát alakú ekevassal rendelkezett, de számolnunk kell a teljesen fából készült ekék meglétével is (8. századi faeke rajza az ekefejlődést bemutató posztamensen). Az aratósarlók mérete is kisebb lett (7. terem 16-17). Gyakori melléklete ez az avar temetkezéseknek bizonyítva, hogy bizonyos fokú földművelést a nomádok is folytattak. A takarmánygyűjtést újra rövid kaszákkal végezték. Újabb fellendülés csak a 9. században figyelhető meg. A bizonytalan időkben több vaseszköz leletet rejtettek a földbe, amelyekből már nagyobb, részben aszimmetriára hajló ekevasakat is ismerünk. Egy különleges formájú csoroszlya Keszthelyen került elő (6. terem 48). Ekkor tűnnek fel az első ásóvasalások, és újra megjelentek megváltozott formában a szőlőmetszőkések, a nagyobb kapák. 9. századi sírból származik a bemutatott őrlőkőCI. terem 50). A honfoglaló magyarság tehát egy viszonylag magas agrikultúrát talált a Kárpátmedencében, különösen a Dunántúlon és Nyugat-Szlovákia területén. De milyen földműves ismeretekkel rendelkezett a magyarság? Milyen szerepet játszott a földművelés a köznép életmódjában? Bebizonyosodott, hogy a korábbi felfogás, amely a honfoglalókat kivétel nélkül nomádoknak, a nagyállattartás mellett kalandozásból, rablásból élő harcosoknak képzelte, téves volt. Katonáskodást csak a harcos középréteg folytatott. A köznép nagy tömegei, a több száz sírós temetők tanúsága szerint már állandóan lakott falvakban élt. IbnRusztaazX írta az etelközi magyarságról, hogy „A magyarok országa bővelkedik fákban és vizekben. Talaja nedves. Sok szántóföldjük van". A honfoglalás előtti török jövevényszavaink (pl. búza, árpa, kender, borsó, eke, sarló,