Müller Róbert - Petánovics Katalin: A földművelés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 4. Keszthely, 1990)

A 19. századi iparosodás következményeként megnőtt a városi lakosság száma, a balatoni fürdőkultúra pedig egyre több vendéget vonzott a tó partjára, mindez kedvezően hatott a gyümölcstermesztésre is. Most már nagyobb gondot fordítottak a szebb külsejű jobban eladható árura. Az alma, körte ütődésmentes szedését az almaszedővel (6. terem 93) (Tabló 4.) oldották meg. A téli almát részben polcokon, részben felfüggeszthető hálókban (6. terem 98) tárolták és értékesítették a piacon. A szőlőfürtöket a présházban felkötött rúdra aggatták, s téli estéken kedves madárláttaként örvendeztették meg vele a gyerekeket a hegyről haza ballagok. A szelídgesztenyét, a diót bucsérokban, kópicokban (7. terem ) diótartó versában (6. terem 92) gyűjtötték. A nehezen elérhető ágakról kezdetleges gyümölcs-szedő létra (6. terem 97) segítségével szüretelték a termést. (Friz jobb 12.) A hulló gyümölcsöt részben megetették az állatokkal, részben kádakba gyűjtötték, és a törkölyhöz hasonlóan pálinkát főztek kelőié. Az Urbárium előtt a Balaton mentén a parasztok szabadon égethettek pálinkát, de azután 2 Ft-ot kellett az uraságnak fizetniük, egyébként elvette kazánjaikat és felszerelésüket. Az 1836-i rendelkezés azonban engedélyezte a jobbágyság számára is a szabad pálinkafőzést. Zala megye nagy részén - így a Balaton környékén is - a pálinkát egy külön erre a célra épített kis kunyhóban, a kukollában főzték. Ma is több szőlőhegyi dűlőnév őrzi egykori helyüket. Konyhakerti növények A konyhakert vagy veteményeskert a belső telek kerítéssel elzárt része, ahol az étkezéshez szükséges zöldségféleségeket termelik. A honfoglaló magyarok ismerték a fokhagymát, vöröshagymát, a borsót, a tormát, s valószínűleg a szlávoktól vették át a káposzta, a répa és az uborka termesztését. Európa szerte - és hazánkban is - a zöldségtermesztés igazi „melegágyai" a kolostorok voltak. A városok fejlődésével párhuzamosan alakult ki a piacra termelő kertészréteg, aki a városhoz közeli földeken termelte meg áruját. (Friz jobb 19.) (A magyarországi zöldségtermesztési ismeretekről Lippai János Posoni kert (1664) című könyve adott először átfogó képet.) A18. században erősödtek meg a kertészetek, s hatásukra kezdett terjedni az uradalmi és a paraszti kertekben is a középkorban Amerikából Európába került zöldségféle: a paprika, a paradicsom, és a tök. A Balaton szűkebb és tágabb körzetében levő uradalmi kertészetek s a paraszti kiskertek saját szükségletükre termeltek. A 18. század második felében készült összeírások minden háznál megjelölték a veteményeskertet, amelynek nagysága általában 25 •-öl, és a 25 D-öltől 200 D-ölig terjedő káposztáskertet. A konyhakerti zöldségtermesztés mellett igen nagy szerepet játszottak egészen a 20. század elejéig a vadon gyűjtögetett saláták, gyökerek is. A19. század második felében a balatonparti és a Keszthely vonzáskörébe tartozó falvak szegényebb rétegének a piacozás hozott némi keresetkiegészítést. Ez a zöldségtermelés azonban nem haladta meg az önellátás, és a hetente kétszeri „kosaras piacozás" mértékét. A kiskerti munka női munka, mert a vetemények aprólékos és igényes törődést kívánnak, és a hozzájuk kapcsolódó eszközök is speciális méretűek. Legfeljebb csak a kert trágyázását, felásását végzi el a férfi (6. terem 106). (Friz jobb 15.) A felásott földet az igényesebbek és találékonyabbak kis nyeles fogas hengerrel (101) apróra morzsolják, majd az elvetett magra a sima hengerrel (108) rányomatják, rásimítják a földet. A kényesebb zöldségfélék magját előcsíráztatják, rossz edényekbe, kis faládákba vetik és meleg helyen - többnyire a konyha ablakában - nevelik. Ha a palánták meg-