Müller Róbert - Petánovics Katalin: A földművelés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 4. Keszthely, 1990)

Gyümölcstermelés A jobbágyok, de különösen a zsellérek arra törekedtek, hogy szőlőbirtokhoz jussonak akkor is, ha saját falujuk határában nem volt szőlőhegy. A szőlőt szabadon adták, vették, ha megfizették a földesúrnak a dézsmát, a leves kilencedet. A szőlővétel azért volt előnyös, mert művelése kézi munkát kívánt, s ezt a családok önerőből elvégezték, és azért is, mert haszna többszörösen meghaladta az azonos nagyságú szántóföld jövedelmét. A 19. századi statisztikák szerint a Balaton menti szőlők legnagyobb része kisbirtokos parasztok kezén volt. Fényes Elek azt írta a Zala megyei bortermelésről, hogy az itteni lakosságnak a bor a fő terméke, vele kereskedik, s ha rosszul üt ki a szüret, a „nyomorúság is mindjárt beáll". Természetesen a Balaton bortermő hegyeitől távolabb eső területek borainak sokkal szűkebb piaccal kellett megelégedniük, mert a szakszerűtlen kezelés miatt nem bírták a szállítást, megtörtek. S ezen nem változtatott a filoxera pusztítása utáni új fajták telepítése sem. A19-20. század fordulóján a szakírók még mindig elégedetlenek a szőlő- és borkezeléssel. (Kiállításunk nem foglalkozik a szőlőkultúrával, mi mégis megemlítettük, mint igen fontos megélhetési forrást. A Badacsonyi Bormúzeumban és a keszthelyi Georgikon Majormúzeumban részletes kiállítás foglalja össze történetét, művelésmódját.) Valószínűleg az első gyümölcsfákat a gazdasági udvarba ültették, és csak akkor kerültek a belső telek egy részére, amikor a gazda több fát is akart telepíteni. (Friz jobb 8. 13-14.) A józsefkori felmérések kevés helyen említik külön a gyümölcsöst. A gyümölcsöskertet általában bekerítették, nem úgy, mint a szőlőhegyi pincék mellett kialakított gyümölcsösöket. Magában a szőlőben 1848 előtt nem nevelhettek fát a földesúri tilalom miatt, mert a fa lombja, árnyéka csökkentette a bortermés mennyiségét. 1848 után is csak kisebb koronájú barackfákat neveltek a szőlősorok között. A parasztság mindig szívesen gyűjtögette a vadon termő gyümölcsöket: a szamócát (eper), földiszedret; somot, galagonyát, de a gyerekek megették az akácvirág belsejét, a sóskát. Az erdőben számontartották és erdőirtáskor megkímélték a vadon termő gyümölcsfákat amelyeket hagyásfának neveztek: a vad cseresznyét, vadalmát, vadkörtét, mogyorót, naspolyát, eperfát (szederfát), és a szelídgesztenyét. A csipkebogyóból lekvárt főztek, a bükkmakkból olajat ütöttek, a vadalmából, vadkörtéből és az éretlen szelíd gyümölcsből gyümölcsecetet csináltak. Sulyokkal (6. terem 90) megtörték, s az ecetággyal együtt érlelték. Favindőkben (6. terem 91), 1-2 akós hordókban erjesztették, mert gyenge volt, és sok fogyott belőle. Agyümölcs tartósítását aszalással oldották meg. A kemencékben rengeteg almát, körtét, szilvát, cseresznyét szárítottak eladásra és saját részükre egyaránt. Vászonzacskókban, kopott kosarakban, szalmaedényekben tárolták a szellős padláson. Szigorú böjti napokon az aszólék a hagyományos étrend elengedhetetlen része volt. Szilvából lekvárt is főztek. A fákat magról keltették, vagy oltással nemesítették. (Fríz jobb 9.) Ápolásukat egyszerűen oldották meg: kézifűrésszel(6. terem 94) levágták a nagyobb száraz gallyakat, a kisebbeket letörték vagy ágmetszö késekkel (6. terem 96) lenyesték. (Fríz jobb 10-11.) A századfordulón hernyózó vassal leszedték a fa beteg kéregrészét, és megszabadították a rajta száradt gyümölcsöktől. Egyébként nem gondozták. Legfeljebb a jó termés érdekében a karácsonyi asztalról lekerült morzsát a tövükbe szórták, vagy ha rosszul termettek, megfenyegették, hogy kivágják őket, ha nem térnek jobb belátásra és nem hoznak gyümölcsöt. A szőlőhegyi gyümölcsösökre is a szőlőhegyi szabályzat volt érvényes, amely fölött a hegybíróság őrködött, s amelynek nyomait ma is őrzi az íratlan népi joggyakorlat: az útonjárónak szabad a fáról vagy a földre hullott gyümölcsök közül néhányat elvenni, hogy éhét-szomját oltsa. De nem szabad megrázni a fát, vagy nagyobb mennyiséget szedni, mert az már lopásnak számít.