Müller Róbert - Petánovics Katalin: A halászat története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 3. Keszthely, 1987)

uraságnak. (Itt jegyzem meg, hogy a halászbokrokban dolgozó nagyhalászok egyúttal kishalászok is voltak, s a maguk hasznára halászhattak ugyancsak szabott feltételek mellett.) Rekesztő halászat AIV. teremben láthatunk egy nádból font rekonstrukciót, amit vejszének nevez a szakirodalom, vejcnek azok az idős emberek, akik még fiatal korukból emlékeznek rá. (50.). Jankó János nagy balatoni monográfiájában megemlíti, hogy a századfordulón a Kis-Balatonon látott még felállított nádból vagy vesszőből font vejszéket, a Balaton mellett azonban már csak az öreg halászok emlékeztek egykori meglétére. Pedig a 18. századi szerződések között gyakran szó esik „vejcekről", akár azért, hogy mennyit kell értük fizetni, akár azért, hogy az uraság miképpen engedélyezi a vejszének való jó minőségű nád szedését. A vejszék helyét a halászok egymás között is adták-vették. A téli vejszének első osztályú erős nádból kellett lennie. A század elején 28 fejhez 26 ft ára jó nád kellett - mint Jankó János írja. A vejszét a szárazföldön készítették el. A nádszálakat gondosan megtisztították, majd gyékénnyel alul-fölül egymáshoz fűzték. A kész fonatot fölhengerítették, betették a csónakba, és a helyszínen a vejszeverö lapickával(V. terem 30.) az iszapba verték úgy, hogy a lésza (vagyis a terelőfal) a halak vonulásának irányát keresztezze. Az utat kereső hal betévedt a szív-, körvagy vesealakú kürtőbevagy másképpenfejbe, és többé nem talált ki a bonyolult útvesztőből. (IV. terem, fríz jobb 5-9.). A vejszefejeket rendszeresen tisztították, nyáron a hordaléktól, télen a jégtől. A vejszefejből szákkal merítették ki a halakat. A nyári vejsze kisebb volt a télinél, gyengébb nádból készült, és a vízben hamarabb elrothadt. A vej széknek két nagy ellensége volt: az egyik a vidra. Ha rákapott egy-egy vejszére, alaposan és rendszeresen megdézsmálta. A másik az ember, aki titokban meglopta a halakat, esetleg irigységből szétrombolta a vejszéket. A vejszerombolások oka az volt elsősorban, hogy a Kis-Balaton a 18. század második felétől gyorsan eliszaposodott, s ennek következtében a halászat is egyre szűkebb területre szorult. Számos kihallgatási irat maradt fenn ez időből, ami azt mutatja, hogy a falvak egymás ellen rontottak. Idézzünk egy 1795-ből származó iratrészietet: Miután a hídvégiek elrontották a zalaváriak vejszéit, „... föl lévén bátoréivá a Szalavári Halászok, nevezett Tóth János - ki a zalaváriaknak halászgazdája volt - puskával, az többi ki nyirő bitskével, ki fejszével, ki szigonnyal, ki bottal mentek Hídvégi Hídhoz... imitt amott le rakott veiszéiket Hídvégieknek hatalmassan öszve vagdalni..." A vejszés halászat Eurázsia-szerte ismert. Nálunk az Árpád-kortól folyamatosan emlegetik az oklevelek, mert királyi adományozás tárgyai voltak. A varsa használatáról szintén vannak korai okleveles említések. A Balaton mentén kétféle varsát különböztetnek meg: a vesszővarsát és a hálóvarsát. A vesszővarsához (V. terem 7.) jó minőségű, érett vesszőt használtak. A kiállított vesszővarsa rekonstrukció, amelyet olyan idős ember készített, aki még fiatal korában nagyapjával gyakran kijárt a lápra varsát, vejszét rakni. A varsát lassú folyású lápi vízbe helyezték. Tölcséres száját a haljárással szembe fordítva fektették a mederbe. Szorosan melléje vert cövekekkel rögzítették, s berki növényekből, zsombékokból terelőfalat építettek eléje.