Müller Róbert - Petánovics Katalin: A halászat története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 3. Keszthely, 1987)

Az 173 l-es balatonkeresztúri halászaton részt vett Bél Mátyás is, és ő írja, hogy az uraság hálójával halásztak a jobbágyok. Két évtized múlva a földesúr már bérbe adta a Balaton halászatát a szabad társulású halászbokroknak és halászcéheknek. Ugyancsak pénzt kellett fizetniük a kishalászoknak is vejszéik, varsáik és egyéb halfogó szerszámaik után. Mindez 1872-ig, a céhes halászat megszűnéséig tartott. 1873-ban a halászati rendelet, 1888-ban pedig a halászati törvény a halak védelmében tilalmi időt szabott meg, s bizonyos szerszámokat (szigony, vejsze) büntetés terhe mellett száműzött a halászati gyakorlatból. Ráadásul a halászati RT bérbe vette a Balaton halászatát, megtiltotta a régi eszközök használatát, ezzel véget vetett a hagyományos halászatnak. A halászok bérmunkássá váltak. Csak az orvhalászok őrizték meg szinte napjainkig a régi halászat egyes emlékeit, gyakorlatát. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a Balaton halászatával két nagy tudós foglalkozott a múlt század végén és a századfordulón; Herman Ottó (V. terem, Herman Ottó Keszthelyen fríz bal 1.15. és XI. terem fríz bal 10.) és Jankó János (XI. terem fríz bal 11.), akik nemcsak a halászati eszközöket és módokat írták le, hanem észrevették az embert is, aki télen és nyáron, rianások és hirtelen viharok veszélyétől kísérve végezte munkáját. A céhes halászat A középkortól kezdve a 20. század fordulójáig a tó partjára települt falvak lakói mind halásztak, de megélhetésüket elsősorban a föld művelése adta, a halászat csak kiegészítő foglalkozásnak számított. Az igazi halászok a lakosságnak csak szűk rétegét alkották.